2013. április 11., csütörtök

Micsoda vasárnap!



Nagy nap ez a mai! Ma vezetett Dani először autót Kínában, ráadásul mindjárt Shanghaiban kezdte. Kb. három hete sikeresen letette a honosításhoz szükséges kínai KRESZ-vizsgát. Ez maga megérne egy külön blogbejegyzést, talán születik is róla idővel egy az ő blogjában.
Röviden csak annyi, hogy égre-földre nem talált (angol nyelvű) KRESZ-könyvet, amiben összefoglalva benne lennének a szabályok, így csak az internetes, angol nyelvű tesztek segítségével próbálta felfedezni az azonosságokat és különbségeket. És persze az itteni teszt „trükkös” kérdéseit. Az otthoni tesztből bennem az maradt meg leginkább, hogy egy autópályán az előre mutató nyíl lefelé vagy felfelé mutat. Itt Kínában például olyan kérdés van, hogy szabálysértés-e kiköpni az ablakból.
A lényeg, hogy ezekkel a tesztekkel gyakorolt, és már megvolt a vizsga időpontja, amikor változtatásokat eszközöltek a KRESZ-ben, viszont az kérdések csak kínaiul voltak meg. Úgyhogy innentől kezdve már leginkább csak a kinek van elsőbbsége típusú helyzeteket tudta gyakorolni. Hogy ténylegesen mi is változott, arról a kínai munkatársai sem tudtak tájékoztatást adni – nálunk sem mindig egyértelmű, hogy mit is változtatnak egy-egy módosítás során. Szerencsére azért a vizsgán már angolul voltak a kérdések, bár így is volt, amelyikre csak gondolom formán adott választ. De a lényeg, hogy sikerült.
Csak aztán ideje nem volt rá, hogy ki is próbálja magát az új közegben – mint autós. Viszont gyalogosként és kerékpárosként is nagyon hasznos információkat tud szerezni az ember, amíg azon ügyeskedik, hogy élve megússzon egy-egy kereszteződést.
Le akartam rajzolni, hogy egy sima zöldnél ki merre mehet, de olyan kusza lett a kép, hogy még én sem látok belőle semmit. Mivel itt nagyon sok helyen telezöld van, tehát egy négy (vagy hat sávos úton) is egyszerre történik a jobbra és balra kanyarodás, valamint az egyenesen előre haladás, mindkét szemben lévő irányból. Közben persze a gyalogos is igyekszik áthaladni a zebrán, ügyesen lefékezve a lassító, de meg nem álló autók előtt, ugyanakkor nem eléje ugorva egy motorosnak vagy kerékpárosnak, akik még a legelemibb szabályokat sem tartják be, és a számukra is engedélyezett minden irány mellett még a pirosból is gond nélkül kanyarodnak mindenfelé. Az U-kanyar is általában megengedett, és jobbra pirosban is szabad kanyarodni – természetesen a forgalom figyelembe vételével. Elvileg. Gyakorlatilag az erősebb vagy ügyeskedőbb elvén.
Az biztos, hogy a nyaki izületeim nem fognak elmeszesedni, mert a zebrán áthaladva többet forgatom a fejem, hogy egyszerre tudjak figyelni minden irányban, mint a legkomolyabb hastánc bemelegítésnél. Az itteniek mindenesetre már ügyesen beletanultak a dologba; még egyetlen balesetet sem láttam.
Viszont mindenki dudál, amiről először azt hittem, a türelmetlenség jele, de egyszerűen csak figyelmeztetés, vigyázz jövök. Sajnos pont azért, mert mindenki dudál, viszonylag ritkán lehet értelmezni, hogy éppen merről jön a vész, és kinek szól a jelzés.
Nahát, ebbe a forgalomba készültünk mi is beintegrálódni.
Azért a dolog nem ment ilyen egyszerűen. Elsétáltunk a Shanghai Science & Technology Museum megállóhoz, mert a google meg az előrendelésben megadott cím szerint ott az autókölcsönző. Kétszer körbejártuk a teret, aztán megkérdeztünk egy hivatalos egyénnek látszó személyt, aki először elkezdett magyarázni, aztán inkább elindult előttünk, és elvezetett minket a tetthelyre. A metró aluljáróban, a piactér mögött, eldugva volt a feljárat, nem is csoda, hogy nem találtunk rá.
A következő meglepetés az volt, hogy hiába tisztázta Sophie az előrendelésnél, hogy az ő nevére foglalják a kocsit (könnyebb leírni, mint a Daniét), de egy külföldi személy lesz a vezető, kínai jogosítvánnyal, itt a helyszínen kiderült, hogy az útlevelet is érvényesíteni kellett volna (akármit jelent is az), 24 órával korábban. Némi felpaprikázott szóváltás után, és miután az irodát is felhívtuk telefonon, elindultunk, egy Starbuckba, hogy újratervezést hajtsunk végre. Sophie talált a közelben egy másik autókölcsönzőt, és elkezdett velük tárgyalni, hogy mi a helyzet náluk. Nem, náluk nem kell 24 órával előbb érvényesíteni az útlevelet. Lehet jönni nyugodtan. Ja, de hozza a magyar jogosítványt is! ami persze nem volt Daninál, mert 1. Kínában nem érvényes, 2. a kínaiak egy szót sem tudnak elolvasni belőle (egy átlag kínai számára a latin betűk „kínaiul” vannak).
Éppen megrendeltük volna a kávénkat és közben azon tanakodtunk, hogy mi legyen a következő lépés, amikor felhívták Sophie-t az első irodából, hogy a kivételes helyzetre való tekintettel faxoljuk át az útlevelet, és akkor egy fél óra alatt elintézik az érvényesítést. Vissza az autóbérlőbe, megbeszélés, újra letelefonálás, fénymásolás, faxolás, ígéret, hogy fél óra múlva kész. Vissza a Starbuckba. Danival megrendeltük a kávékat, míg Sophie elment memóriakártyát vadászni, mert az övé otthon maradt. Gondoltuk elé sétálunk a kávékkal, de 50 méter után már szembe is találkoztunk, így együtt visszatértünk is a Starbuckba, hogy békésen elfogyasszuk a kávét. Már kezdtük éppen kényelembe helyezni magunkat, amikor szólt a telefon, és jött az üzenet, hogy mehetünk a kocsiért. Gondolom, a Starbuckosok egy darabig még fogadásokat kötöttek ránk, hányszor bukkanunk fel a következő tíz percben.
Innen már elég gyorsan ment az autó átvétele, eltekintve attól, hogy a GPS nem akart működni, úgyhogy újat kellett hozni, de még az sem volt igazán jó …. végül azért csak kikerültünk a garázsból. Irány a nagy kaland, és a tengerészeti múzeum! Meg a 32 km-es híd, amely közeli szigetre vezet a tenger felett.
Reggel korán akartunk indulni, de mire minden hercehurcával végeztünk már 11 körül volt. Tulajdonképpen jól alakult a dolog, ugyanis közben elcsendesedett egy kicsit a forgalom. Észbe kaptunk, hogy hiába vasárnap, igaziból munkanap van (itt is csereberélik a napokat időnként egy hosszú „hétvége” kedvéért). Attól, hogy Daniék cégénél a vasárnapot is kiadták, a legtöbb ember még elindult dolgozni, s ők 11-re már mind az irodájukban üldögéltek.
Mi meg az autónkban, egy Buick Excelle-ben. Amihez rugósbicskaként nyíló slusszkulcs tartozott (Dani nagy örömére).
Az autókölcsönzőtől a szigetig 98 km volt az út. Ha a 32,5 km hosszú hidat és a szigetet nem is tekintjük Shanghai részének (nem vagyunk biztosak közigazgatási hovatartozásukról), akkor is kb. hatvan kilométert haladtunk kifelé Shanghaiból – és a közelebbi oldaláról indultunk!
Gyorsan utánanéztem az interneten: Shanghai területe közel 700 négyzetkilométer, észak-déli kiterjedése 120, a kelet-nyugati pedig 100 kilométer (tengerszint feletti magassága 2-5 méter). Azaz rövidebb az út Sárospatakról Miskolcra, mint Shanghai keleti szélétől a nyugatiig!
Dani nagyon hamar ráállt a helyi közlekedés ütemére, bár minden szabályt, lámpát és sebességkorlátozást betartott. Szóval – szerencsére – nem vált teljesen kínaivá. A város széle felé haladva látványosan csökkent a forgalom. Mire eljutottunk a Dishui-tóhoz, amely egy kör alakú mesterséges tó Shanghai délkeleti csücskében, már minden teljesen kihalt volt. De tényleg, mintha egy művilágba kerültünk volna. Hatalmas irodaépületek, széles utak, szépen kialakított park a tó körül, de sehol egy ember az utcán, sehol egy bolt, vagy étterem, az úton is szinte mi voltunk az egyetlen autó.
Megnéztük a tavat, az ötletet, hogy körbesétáljuk, elég hamar elvetettük, miután megláttuk, hogy mekkora, aztán megpróbáltunk parkolóhelyet találni a Tengerészeti múzeumnál. Az egyetlen lehetséges helyen turistabuszok álltak, azonkívül sehol semmi. Amikor már másodszor autóztuk körbe az épületet és környékét határoló utcákat, végre megláttunk a múzeum előtt egy hivatalosnak látszó egyént, aki mindjárt meg is oldotta a problémát. A parkoló a múzeum alatt volt, egy mélygarázsban. A bejárat ugyan le volt zárva, de a Behajtani tilos táblával jelzett kijáraton keresztül könnyedén el lehetett jutni oda – már aki ismerte ezt a furfangot!
Shanghai Tengerészeti múzeum (Maritime Museum)

Stílusos dekoráció a mellékhelyiségben

A múzeum kellős közepén egy hatalmas harci dzsunka eredeti nagyságú másolata állt. Fel is lehetett menni a fedélzetére. Mivel ezt érkezésünkkor éppen töménytelen iskolás gyerek tette meg (őket hozták a buszok), ezért mi inkább az egyéb látnivalókkal kezdtük.
Először úgy nézett ki, hogy a dzsunka az egyetlen látnivaló, de aztán kiderült, hogy van egy csomó többé-kevésbé elrejtett oldalterem, ahol rengeteg régi és újabb hajómodell volt kiállítva, meg világítótorony alkatrészek, régi helyzet meghatározó eszközök, meg mindenféle érdekes.
Harci dzsunka

Hajózási útvonal ábrázolása a korai Kínában

Képzőművészet, az alap tőrfarkú rák

Sárkányhajó

Láttunk egy tengeralattjáró gépház belsőt is. 97 db szabályozókereket számoltam össze, de a végén már belekeveredtem egy kicsit, úgyhogy lehet, hogy a mennyezeten azt a 11-et mégis kihagytam. Elképzelni sem tudom, hogy lehet észben tartani, és főleg megfelelően állítgatni mindegyiket!
Az egyik teremben a teherkikötők életét mutatták be, és volt egy szimulátor is, ahol kipróbálhattuk, milyen, amikor egy daru leemel egy konténert egy teherautóról, és hajóra teszi. Remek játék volt!
Egy másik szimulátor meg, a hajóépítés kapcsán, a hegesztés rejtelmeibe avatott be bennünket. Szóval jól elszórakoztunk – és jól el is fáradtunk.
Pedig a nap fénypontja még csak ezután jött. Irány a 32, 5 km hosszú  Donghai-híd, amelyik a világ egyik leghosszabb tenger felett ívelő hídja. A múzeumban ennek az építéséről is volt egy kép.
Így épült a Donghai Bridge ...
... és ilyen lett, amikor elkészült
Elég nehezen találtunk rá a hídra vezető útra, mert a GPS folyton a tengerrel ellentétes irányba akart vezetni bennünket, mi meg nem hittünk neki, de végül kiderült, hogy mégis igaza van, mert csak valahol jóval odébb lehetett felkanyarodni a hídhoz vezető útra.
Magából a hídból nem sok látszott – meg a tengerből sem, mert a korlát szinte mindent eltakart. De vagy két helyen van „magaslati pont”, és onnan kis időre szépen be lehetett látni a „semmibe” ívelő hidat (visszafelé még szebb volt a látvány, mert a lámpák gyöngysorként jelölték ki a híd útvonalát).
Egész úton azon törtük a fejünket, hogy mi lehet ezen a szigeten, amiért érdemes volt megépíteni ezt az őrült drága hidat. Ráadásul rajtunk kívül szinte csak kamionok jártak a hídon. Utólag aztán kiderült, hogy mélytengeri kikötő van itt. Valószínűleg a Jangce torkolatában kiépült kikötő nem megfelelő az igaz nagy hajók számára.
Gyakorlatilag az egész sziget egy hatalmas vámszabadterület. Gyönyörű sziklaképződmények között vezett az út, keresztül a szigeten, a hídtól a  sziget másik végén lévő kompkikötőig (a komp egy közeli üdülőszigetre viszi az utasokat, legalábbis mi így döntöttünk), de sajnos látványosan rombolják a területet, bontják el a sziklákat, hogy további raktárterületeket építsenek.
Két kilátó pontot is jeleztek. Ebből az egyiket , úgy tűnt, már bekebelezte az épülő kikötő, ahova persze tilos volt a belépés. A másikhoz is ki volt írva, hogy behajtani (gyalogosan is) tilos, de mivel ez nem kikötőterület volt, úgy döntöttünk, hogy azért csak besétálunk egy darabig. Maga a látványosság az egyik hegyecske tetején lett volna, vezetett is oda egy szépen kiépített út, csak sorompóval le volt zárva. De azért a tengert a szigetnek erről az oldaláról is megcsodáltuk, meg alulról megnéztük azt is, hogy hova nem mehetünk fel.
Egyébként a kompkikötő is teljesen kihalt volt. De a hatalmas váróterme, és az előtte kialakított buszpályaudvar azt mutatja, hogy azért szokott itt időnként nagy forgalom lenni.
Apály volt, a visszahúzódó tenger helyén csak iszap maradt, érdekes „csatornákkal”. Persze megálltunk, hogy megnézzük közelebbről. Szerencsére mielőtt a kőgátról a partra léptünk volna, először odahajítottunk egy követ, mert kiderült, hogy szinte folyós iszap az egész. Viszont remek szórakozás volt hajigálni a köveket, és nézni, ahogy beleplaccsannak az iszapba. Soha nem is tagadtam, hogy bőven maradt bennem a hajdani gyermeki énemből, és arra is büszke vagyok, hogy Daniban is megvan ugyanez.
Csatornák az iszapban, apály idején

Teherkikötő



Dekoratív támfal

A hazafele út aztán már minden különösebb esemény nélkül lezajlott. Ugyan sötétben még izgalmasabb volt belekapcsolódni a sűrűsödő forgalomba (Shanghai belső részein soha nincs olyan, hogy ne lenne sok autó – kivéve a kínai újév, amikor a fél város hazamegy rokonlátogatni, és olyan kihaltak az utcák, mint Sárospatak, este 6 után), de Dani remekül vette az akadályokat. Amikor már közel jártunk a kölcsönzőhöz, Sophie felhívta őket (jó, hogy velünk volt, mert nekünk eszünkbe nem jutott volna), és egy fickó már ott várt bennünket a kapu előtt. Átvette a vezetést, és ő vitte be az autót a garázsba.
Mi meg boldogan, elégedetten és fáradtan hazataxiztunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése