Shikumen múzeum

Már csak két nap – és még mennyi terv! A látnivalókról már nem is beszélek, azt már lerendeztem magammal, hogy megint maradt egy csomó minden a következő alkalomra.

De például nem fényképeztem még sportjátszóteret, és Dani lakótömbjének a parkjában sem jártam még, pedig hát itt van közvetlenül az ablakunk alatt.

Úgyhogy reggel lekísértem Danit, aki modellt állt a különböző sporteszközök fényképezéséhez, aztán elsétáltam a tavunkhoz, ahol, reggel fél 10-kor már egy egész csomó idősebb ember beszélgetett, napozott, nyújtó gyakorlatozott – vagy kisgyerekre vigyázott.

Én őket néztem, ők meg engem – hogy mit fényképezek annyit.

A házunk tükörképe

Elugrottam a blézeremért. Szerencsésen ott volt, szerencsésen passzolt is, feladat végre kipipálva.

Szokásomhoz híven gyalog sétáltam el a Yu Yuanig, ahol egy kicsit térferegtem, nézelődtem, aztán irány a Shikumen múzeum – azaz egy úgy nevezett „open house”. Berendezett, és az érdeklődők számára megnyitott Shikumen-ház.

A környékből árad a pénz szaga, még a kis sikátorokban is egymást érték a kávézók és mindenféle boltok. a múzeumban meg részletes ismertető olvasható a házak történetéről, a hozzájuk fűződő ideológiáról, az itteni életről.

Század eleji konyha

Csodálaotos ez a mosdóállvány!

Mire végeztem a múzeummal, már megint jó pár kilométer volt a lábaimban. Viszont sikerült kifognom azon kevés megállók egyikét, ahol két metro keresztezi egymást, az egyiknek (természetesen az enyémnek) mégsincs megállója. Utaztam tehát egy megállót, hogy át tudjak szállni a 10-esről az 1-re – és kiderült, hogy van Shanghaiban olyan átszállás, amikor nem csak hogy ki kell menni az előző vonal területéről, de még egy csomót gyalogolni is kell az utcán. Mindezt csak azért, hogy újabb egy megálló után ismét átszálljak – ezúttal már tényleg a 7-re.

Sophie meghívott vacsorára. Ehhez el kellett bicikliznem Dani munkahelyére. A leírás úgy szólt, hogy minden rendben, végig védett bicikliúton haladok, az meg már megy, mint a karikacsapás! Ehhez képest egyszer csak eltűnt a sávelválasztó korlát, és a sávunk tele lett parkoló járművekkel. Amíg még csak autók voltak, addig hagyján, azok mellett még pont van annyi hely, hogy lapjával elgurulhat az ember, de aztán kezdtek buszok is megjelenni a kerékpársávban, pont úgy parkolva, hogy a járda felől se férjen el mellettük egy bicikli, de az út felől sem, mert a két autós sáv is tele volt buszokkal (és autókkal). úgyhogy végül, szerencsére, már elég közel Dani munkahelyéhez, végleg feladtam, és inkább a járdán toltam a biciklit (néha szoktam ott is kerekezni, de most a járda is tömve volt).

Amikor Danival találkoztunk, mondta, hogy változott a program, nem innen megyünk taxival, hanem elkerekezünk egy másik helyre, mert éppen most van az irodával szembeni Expon Ázsia legnagyobb autókiállítása, és képtelenség taxit kapni a környéken – ez az óriási forgalom is azért van. De semmi gond, mert már itt van velem, és megvéd, csak kövessem. Azzal belevágott a forgalom közepébe. Mire egyet mukkanhattam volna, pedig egyből indultam én is, már hatan voltak közöttünk! Hiába, még nagyon tanulnom kell ezt a kínai forgalmat és önérvényesítést. Azért csak cikáztam én is a járművek között, ahogy a többiek, de örültem, amikor végre csendesebb részhez értünk.

A Carrefoure-nál összeszedtük Sophie-t és gyalog sétáltunk el az étteremhez. Sophie-nak van egy alkalmazása az okos telefonján, amelyik mindig kiajánlja az beírt környék legjobb éttermeit. Most is egy ilyen helyre mentünk, még ő sem járt ott. Sült pekingi kacsa volt a menü fő része, ezt előre meg kellett rendelni. Olyan felkapott (vagy jól szervezett) az étterem, hogy amikor nem érkeztünk meg időre, 3 perc múlva már hívták Sophie-t telefonon, hogy hol vagyunk.

Tetszik nekem, hogy itt mindenki mindenhol elkéri a telefonszámot, és használják is. A taxis Chun’anban még másnap is hívott minket, hogy segítsen, arról nem is beszélve, hogy a Stone Forestben sétálva is telefonon keresztül tartottuk a kapcsolatot, de elkéri a telefont a kerékpár kölcsönző is, illetve megadja a sajátját, hogy ha éppen nem lenne ott, amikor visszavisszük a gépeket, akkor csak hívjuk nyugodtan, az idegenvezető, a recepciós – és az étterem asztalfoglalás részlege is. Ezek azok a helyzetek, amire azt mondom, hogy tényleg hasznos a mobiltelefon.

Nem csak búcsúvacsora volt ez, de egyben Dani és Sophie születésnapi ünneplése is. Igaz, hogy mindketten májusban születtek, én viszont most vagyok itt. Úgyhogy megrendeltük az ételt, aztán amíg vártuk, hogy kihozzák, ünnepeltünk. A „torta” hungarocell karikára feltűzködött gumicukrokból készült, a közepén egy gyertyával. A gyertyát Dani lakásából kölcsönöztem, a többit viszont még Magyarországról hoztam magammal (és elkészítve, a bicikli kosarában az étterembe). A pincértől kértünk gyufát, és mindjárt mondtuk is neki, hogy születésnapot ünneplünk, erre hozzácsaptak még a menühöz egy születésnapi spagetti tálat. Itt Kínában ugyanis spagettiszerű, hosszú szálú tésztával készült egy tál étellel ünneplik a születésnapost, hogy olyan hosszú életű legyen, mint a tészta.

Az ajándékok zömét is Pestről hoztam, de találtam az idegennyelvű könyvesboltban egy remek angol szógyűjteményt, amiben szinonimák, ellentétes értelmű illetve azonos hangzású, de eltérő jelentésű szavak voltak, amiről egyből úgy gondoltam, hogy remek használatot tehet Daninak a toastmaster beszédek megírásánál. És vettem egy diótörőt is, mert erre még nem volt ideje, mióta itt van.

Csomagolópapírt viszont nem találtam, ezért mindent egyszerűen csak beleszórtam egy táskába, ők meg felváltva húzkodtak belőle. Aztán eldönthették, hogy igaziból kinek is címződött az ajándék. Jól szórakoztunk.

A vacsora szokás szerint rengeteg fogásból állt, és finom volt. A pekingi kacsát az asztalunknál szeletelte fel a szakács, egész vékony és kis falatokat vágott, és selyempapír vékonyságú „palacsintákba” halmoztuk a húst, fokhagyma szálakat és uborkát, amit valamilyen szószba mártottunk. Aztán összecsomagoltuk, és máris lehetett enni. Kézzel is szabadott, de az ügyesek ezt is pálcikával eszik.

Volt még hús, valami leveles zöldség, amiről nem derült ki, hogy mi, de azért finom volt, a kacsa csontos maradéka, levesben felszolgálva, rizs – és datolyatea!

Szóval jól belaktunk, és még a maradék is megtöltött három műanyag dobozt.

Pekingi kacsa tálalása

Szerény vacsora

Mire végeztünk a vacsorával, eleredt az eső. Szerencsére nem volt vészes, hiszen mi, Danival még innen bicikliztünk haza. Sötétben, esőben, de már csak gyér forgalomban, és mivel „felvezetőm” is volt, még élveztem is a dolgot.