2014. június 29., vasárnap

13. Bali - Káosz, vagy mégsem? Közlekedés

A reptéren megkezdődött az alkudozás, Sophie, kínai meny-jelöltem, elemében volt, hiszen ennek Kínában is nagy kultusza van (az esküvői ruháját például kb. az eredeti ár 1/3-ára sikerült lealkudnia). Más kérdés, hogy egy idegen országban egy részt nem ismertük az árakat, hogy mi tekinthető normálisnak, és mi tartozik már a "megvágjuk-a-szerencsétlen-turistát" kategóriába, másrészt az indonéz rúpia sem könnyítette meg a helyzetünket. 100 Ft kb. 5000 rúpia, vagy 1 ausztrál dollár kb. 10.000. 

Indonéz rúpia és maláj ringgit

Fizetőhelyzetekben röpködtek a tízezres, százezres tételek (szóban és bankjegyben), pénzváltásnál az ember könnyűszerrel pillanatok alatt milliomossá változhatott. Amikor valaminek az árát kérdezted, nem mindig volt világos, hogy a megadott szám mögé éppen három, négy vagy öt nullát kell hozzászámolni, és még ha egyértelmű volt is, kellett egy kis idő, amíg úgy-ahogy megtanultuk a fejben átszámítást. Onnantól kezdve aztán már elég világos volt, hogy gyakorlatilag fillérekért folyik az alkudozás. Ahogy Dani mondta, „ha nem sajnáltuk megvenni a 3 dolláros vizet a repülőgépen, akkor nehogy már azon a 10.000 rúpián vitatkozzunk, hogy eljussunk a szállodába”. De persze az igazi alkudozók tudják, hogy nem az eredmény, hanem a folyamat a lényeg.
Egyszerűsítette volna a helyzetünket, ha hivatalos taxit találunk, de úgy elbújtak, hogy nem vettük észre őket – vagy lehet, hogy ők is az alkudozós játékban vettek részt? Végül csak sikerült megegyeznünk az egyikkel, és kezdetét vette első utazásunk a forgalmas Denpasarban.
Míg Shanghaiban kerékpárosok és motorosok egyenlő arányban vannak az utakon, és a gyalogosokkal és autósokkal egyetemben, a piros lámpának és minden (európaiak által vélt vagy valós) szabálynak fittyet hányva ádáz dühvel vetik bele magukat a forgalomba, Balin olyan simán áramlott a közlekedés, mint egy lágy folyam. Biciklist csak elvétve láttunk, mopedet, kismotort annál többet. Gyakorlatilag mindenki azzal jár, akinek nem telik autóra. 

Egész családok utaznak rajta, papa előtt, állva a nagyobbacska kisgyerek, mögötte, belekapaszkodva egy kisebb, a féloldalasan ülő mama ölében esetleg még egy csecsemő is. Vagy egy teljes mozgóárus boltkészlet. 




Vagy 3-4 kisiskolás egyetlen motoron (korhatár vagy nincs, vagy nem foglalkoznak vele). Anyuka fején egyensúlyozott fonott tárolódobozzal, két kislányával. Tengerpartra igyekvő gyerekek. A legnagyobb, aki a motort vezeti, megvan akár 10 éves is. Mögötte egy 3-4 éves forma áll (!) a vezető nyakába kapaszkodva, de nem kell aggódni, mert a lábát és a vezető derekát egy harmadik, 8 éves fiúcska fogja át; és persze még mögötte is ül egy hasonló korú lurkó. Üzletemberek, titkárnők, egyetemisták, turisták – öltönyben, mini szoknyában, farmerben vagy szárongban - mindenki ott kígyózik az autók között.
Fennakadás nincs, a két sávos úton szinte mindig legalább három sávban mozognak a járművek, elkanyarodnak, becsatlakoznak, kihasználnak minden helyet – gyakran tényleg csak centikre vannak egymástól – mindezt egyetlen koccanás, haragos kiabálás vagy erőszakos dudálás nélkül. Kínában (és Magyarországon is), a dudaszó azt jelenti, jövök, tágulj az utamból! Itt Balin, finom apró dudaszóval tudatják, itt vagyok mögötted, előzni foglak, ne lepődj meg. És főleg,ne változtass az eddigi mozgásodon, mert ehhez képest kalkuláltam az én mozgásomat. És tényleg, az egy hét alatt egyetlen koccanást sem láttunk. Illetve az utolsó napon, a reptérre menet pillantottunk meg egy kisebb csoportot, akik egy nő körül álldogáltak, akit a sarki fűszeres ápolgatott éppen. Baleset történt, mondta a sofőrünk, de veszekedő embereket, dühös kiabálást, egymásra mutogatást nem láttunk.
A közlekedés minden résztvevője nyugodt, együttműködő, harmóniában van egymással, még a turisták is beleolvadnak ebbe a rendszerbe.
Második napon körutat tettünk egy kisbusszal és a sofőrjével. Kb. a sziget kétharmadát körbejártuk, megnéztünk három szép templomot, a vulkánt és a turistalátványosság rizsteraszt (voltak máshol is rizsültetvények, de ez valóban láthatóan nagyobb területű, és szebben kialakított volt). Amerre jártunk, szinte végig lakott területen haladtunk. Csak a vulkánra néző kilátó pont és a rizsteraszok környéke volt egy kicsit természet közelibb. 
A forgalom szinte egyformán erős volt mindenhol. Ahol nem a helybéliek igyekeztek dolgozni, bevásárolni, ott a bérelt motorok és turistabuszok (oldalukon a vonzó TV, WC, biztonsági öv! felirattal) növelték a járműszámot. A látványosságoknál szinte nem is lehetett megállni – jó volt, hogy ez a gond helyi sofőrünk vállán nyugszik, és nem a mienken. Amikor odaértünk valahova, megállt egy pillanatra, mi kiugráltunk, ő meg odébb hajtott, mondván, majd arrébb valahol megtaláljuk… Ez egész jól működött is, kivéve az első alkalmat, amikor a buszt megleltük ugyan (felírtuk előtte a rendszámát), a sofőrünk viszont nem volt ott. És halvány gőzünk sem volt, hogy is néz ki. Úgyhogy csak sétálgattunk a „trasport service” pontok környékén – amelyek igaziból tetővel ellátott oldalfal nélküli dobogók, ahol a sofőrök múlatják az időt, amíg valaki igényt nem tart a szolgálataikra – és reménykedtünk, hogy ő ránk ismer.

Sofőrszolgálat várakozóhelye (nem motoros fuvart kínáltak persze)

A taxi mellett egy másik fontos közlekedési eszközzel is volt szerencsénk megismerkedni. Néhány napot ugyanis egy kisebb szigeten, Lembonganon töltöttünk, ahova – minő meglepetés! – hajó vitt bennünket.
Több cégnek is vannak (nagyjából) rendszeres, az árapálytól függő járatai a környező szigetekre. A szolgáltatás alapvetően a turistára alapszik, de ha vannak üres helyek a 24 személyes kishajókon, akkor helybéliek is igénybe vehetik, hogy eljussanak egyik szigetről a másikra.
Az egész remekül szervezett, de egyben roppan egyszerű is, minden túlzott finomkodás nélkül. A szállodából rendeltük meg a hajójegyet, ami tartalmazta a taxifuvart a szállodától a kikötőig és a szigeten a kikötőtől az ottani szálláshelyünkig is. A mi társaságunk a büszke Bali Brio névre hallgatott, és izmos alkalmazottaik könnyedén dobálták a súlyos csomagjainkat a targoncára. Az utasok összeterelgetése már nehezebben ment, mert a jegypénztártól egy szűk bazársoron keresztül jutottunk el ahhoz a partszakaszhoz, ahol a hajónk állt – és a helybéliek fürdőztek – és a látnivalók között bizony lemorzsolódott egy-két turista.


Lapos, homokos parton feküdt a hajónk, láthatóan a dagályt várta. Körülötte apukák és gyerekek pancsoltak, halásztak, cigarettáztak a térdig érő vízben. A hajó pont annyira volt partközelben, hogy csak mezitláb, vízben tapicskolva tudjuk megközelíteni – a szandálokat egy erre a célra szolgáló kosárba gyűjtötték, a csomagokat meg a vállukon vitték a hajóhoz -, viszont ne tudjon elindulni. 

Tessék beszállni!

Egy hosszú csákánnyal próbálták mélyebb vizekre tolni (még mindig csak legfeljebb derékig érő vízről beszélünk), de amikor hosszas tusakodás után még mindig nem sikerült vizet fognunk, nemes egyszerűséggel beszóltak a hajóba, hogy aki férfi, az most mutassa meg az erejét, és jöjjön, segítsen vízre tolni a hajót. Amikor ez közös erővel megtörtént, a férfiak széles mozdulattal gratuláltak maguknak és egymásnak – mi, nők, meg persze lelkesen fényképeztünk. 

Na, ki a legény a gáton?

A reményteli indulás azonban ismét félbeszakadt, mert rájöttek, hogy elvesztettünk két utast. Úgyhogy megint visszatértünk a partra, begyűjtöttük őket – de másodszor már nem kellett megtolni a hajót, közben megemelkedett a vízszint.
Kishajóval utazni tengeren jó mulatság – főleg, ha az ember nem hajlamos a tengeribetegségre. A kormányos a végén még külön meg is táncoltatta a kedvünkért egy-két kereszthullámon, hogy óriási csattanásokkal, és fröcsköléssel csapódott vissza az orra a vízre. Úgyhogy mindenkinek megvolt az öröme. Aki élvezte a „hullámlovaglást”, annak azért, aki meg nem, annak azért, mert mint mindennek, idővel ennek is vége lett.
A szigeten ismét a vízben gázolva jutottunk el a szárazföldre, csak éppen itt jóval korallosabb volt a part, úgyhogy akárhogy próbáltunk is figyelni, hova lépjünk, akkor is hosszú időre elegendő, jótékony talpmasszázsban volt részünk.
Láttunk egyszerűbb, helyközinek kinéző hajójáratokat is. Lapos, lehajtható orrú hajókat, melyek kecskétől a betonkeverőn és motorbiciklin át mindent szállítottak.



És persze ahogy a szárazföldön ott vannak a személyautók, itt meg magáncsónakok vagy hajók adták a forgalom egy részét. Egy ügyesen megpakolt 6-8 személyes motorcsónakba, a teljes létszám mellé még bőven befér 10 karton ásványvíz, néhány 50 literes kanna és egy generátor is.



A kis szigeten belül a turistaforgalmat helyi fuvarozók bonyolították ponyvás kisteherautókkal, a helyiek itt is motorral jártak, amelyeket kerékpárokkal együtt bérelni is lehetet. A szűk utcácskákon ugyancsak észnél kellett lenni az embernek, hogy a közlekedés minden résztvevőjét szemmel tartsa. De türelmetlenség, bosszúság itt sem volt, egy pillanatig sem.

Minek idegeskedni, kapkodni – úgyis mindenki eljut oda, ahova készül.

2014. június 27., péntek

12. Vigyázz, kész, rajt! Indulás Balira

Bali (és az esküvő) előtt még gyorsan megejtettük szokásos közös „munkahelyi” ebédünket. Ami úgy értendő, hogy én odamegyek Dani munkahelyére, amely egy 25 emeletes toronyházban van. Az alsó három szint pláza, felette meg irodaház az egész, akinek szerencséje van, annak remek kilátással az irodából.
A puzzle boltnál beszéltük meg a találkát, de háromszor körbeszaladtam a szintet – és már kezdtem nagyon kételkedni a tájékozódási készségemben – amikor hirtelen rájöttem, hogy szombattól keddig  tartó időszakban megszűnt a kedvenc boltom. Sőt, nem csak hogy megszűnt, hanem a helyét is úgy mimikrizték, hogy nyoma sem volt annak, hogy ott egy bolt üzemelt még két napja.
Vietnámi étteremben ebédeltünk, remek zöldségsalátát, csirkehússal, öntettel, hozzá az elmaradhatatlan teával. Utána hittel telve kutatóútra indultam a plázában, mert az ajándékomhoz még szükségem lett volna néhány egyszerű eszközre, például fehér zselés tollra, és valamilyen formalyukasztóra.
Sajnos ismét megállapítottam, hogy Kínában, ahonnan a „világ összes” kreatív cucca származik, nincs tere a kreatív alkotásnak. Hobby kreatív boltot egyáltalán nem sikerült találnom, és ami kreatívnak mondható cucc volt, az is legfeljebb kész, egymáshoz illeszthető készletek, vagy néhány kivágott filc virág, öntapadós matrica és egyéb dekoráció. Úgyhogy segédeszközök nélkül maradt számomra az újratervezés és a fantázia.
Hazafelé volt egy kis kalandom a metrón. Amikor a megállóban felszínre jöttem, teljesen ismeretlen volt a környék. Először még nem is tűnt fel, mivel a legtöbb megállónak annyi kijárata van, hogy könnyen előfordulhat egy kis figyelmetlenséggel, hogy nem a megfelelő felé indulok el. De egy idő után már nagyon gyanús lett a dolog, és amikor visszamentem a metróba, hogy a föld alatt keressek egy új, szimpatikusabb kijáratot, megláttam, hogy nem is a megfelelő állomáson vagyok.
Három év alatt ez volt az első eset, hogy a metrón bemondott és kijelzett megállók elcsúsztak a tényleges megállókhoz képest. Észleltem is az első megállónál, de azt hittem, csak figyelmetlen vagyok, és azért gondolom azt, hogy egyszer már megálltunk, mielőtt (újra) abba a megállóba értünk volna.
Persze nagy baj nem történt, visszametróztam egy megállót, kerékpárra kaptam, és irány haza.
Otthon aztán csomagolás, takarítás, rendezgetés – estére érkeztek a nászék. Kínai menyasszony, kínai szülőkkel. Az egyetlen aprócska probléma, hogy egy szót sem beszélnek angolul! Amikor Sophie hazakísérte őket a vasútállomásról, kedvesen egymásra mosolyogtunk, megtörtént a „hivatalos” bemutatkozás és ajándékcsere – kínai teát kaptam tőlük (hatalmas díszdobozban), és egy szép cserépbögrét, cserébe körtepálinkával és Budapest képeskönyvvel örvendeztettem meg őket -, aztán a továbbiakban igyekeztünk erősen kerülni egymást. Szép, szép az őszinte, baráti mosoly, de azért egy elmélyültebb társalgáshoz édeskevés!
Mivel az AirAsia fapados járatával mentünk, ezért a 2x20 kg (pluszban fizetett) bőrönd mellett mindenki csak egy-egy kézitáskát vihetett, 7 (!) kg-os súlyhatárral. Úgyhogy indulás előtt még izgatott csomagolás zajlott, hogy hogyan osszuk el a holmikat, hogy minden elférjen, és a csomagok se lépjék túl a súlykorlátozást. Laptopot, töltőket, fényképezőgépet és egyéb súlyos tárgyakat ugye az ember szereti a kézipoggyászában tartani, ahol kisebb az esély rá, hogy eltűnik, ami miatt aztán a kistáskás nehezek viszont teljesen kihasználatlanok voltak. A két bőröndben meg tömörült minden, ami csak tudott. Szegény, szerencsétlen menyasszonyi ruha, ott legalul!
Indulásra készen

A reptéren gondosan lefóliáztattuk a két feladásra szánt bőröndöt – jó megoldás a reptéri szarkák és szétszakadó cipzárak ellen, de micsoda környezetszennyezés! -, aztán a csomagfeladásnál kiderült, hogy az egyikben valami gyanús dolgot találtak, tehát tessék kicsomagolni az egészet. A végén sem derült, ki, hogy mi nem tetszett nekik, de becsületükre legyen mondva, az újrafóliázásért nem kellett fizetni.

A mi gépünk ugyan nem volt ilyen tarka, de sokkal nagyobb volt!

Kuala Lumpurban 5 óra várakozási időnk volt. Fentem a fogam a lepkekertre, amiről már többektől hallottam regélni, erre kiderült, hogy a régi reptér május elején zárt be, az új meg, ahova érkeztünk, még csak félkész állapotban van, úgyhogy – egyenlőre? – nem igazán kínál ilyen attrakciókat. Az éttermek persze már üzemeltek, úgyhogy gyorsan megreggeliztünk, igazi ázsiai reggelit, pirított tésztát, és dumplingot (párolt gombóc). Érdekes, hogy az ételek stílusa Malajziában és Indonéziában is nagyon hasonló a kínaihoz, csak az ízesítésben van egy kis eltérés – viszont a pálcikát itt már nem használják.
Előállt hát az a mókás helyzet, hogy nem a gyakorlatlan európaiak kértek villát a pálcika helyett, hanem a zavartan keresgélő kínai szülők számára kértünk pálcikát.
Az 5 nagy kézipoggyász közben legalább 8-ra szaporodott, mivel előkerültek a kis kézitáskák, és némi Duty Free szatyrok is képbe kerültek. Mindenki mindenkivel udvariaskodott, egymás kezéből vettük ki a csomagokat, így aztán nem is csoda, hogy közvetlenül a beszállás előtt egyszer csak azt vettem észre, hogy nincs meg a kiskofferem. Szerencsére nem kellett messzire menni érte, az utolsó átvilágításnál felejtette ott Sophie, aki előtte vette át Danitól. Szegény papát sajnáltam csak, mert szegény egyből magára vette, hogy biztosan ő a hibás.
Bizony a kínai öntudat és felelősségvállalás komoly lelkiismereti problémákat okozhat.
Mindenesetre azonnal életbe léptettük az „ezentúl mindenki a maga csomagját viszi” szabályt.

Muzulmán országban járunk. Külön imahelyiség a reptéren nőknek és férfiaknak.

A felszállás egy órás késéssel történt meg, de szerencsére már a gépben ültünk, úgyhogy lehetett ismét aludni. Egész addig, amíg el nem kezdték a hangos, erőltetetten lelkes és jó kedvű reklámot nyomni. Jobbára maláj nyelven, viszont annál hangosabban. Üdítő volt a csend, amikor végre abbamaradt.
Denpasar (Bali fővárosa) reptere közvetlenül a tengerparton van, a kifutó pályák végét már a tenger mossa. Mókás volt a megérkezés a tenger felől, egyenesen a betonra landolva. Meglepően sok gázlómadár bóklászott, bogarászott a 2-3 kifutópálya közti füves, zöld részeken. Nem úgy tűntek, mint akiket kergetni szoktak onnan.
Eredetileg úgy volt, hogy Laciék előtt érünk oda, akik Ausztráliából jöttek, de a késés miatt borult a terv. Ráadásul pontos megbeszélt találkahelyünk sem volt – modern világ, majd telefonon egyeztetünk a helyszínen… Mivel sem az sms sem az e-mail kapcsolat nem volt sikeres, végül eltaxiztunk a szállodába, abban a reményben, hogy talán ők is odamentek. És tényleg. Ott ültek az előtérben, iszogatták a welcome-drinket, és megörültek nekünk (a szálloda személyzetével egyetemben), mert addig senki nem találta a foglalásunkat, amire hivatkoztak. Ugyanis nem Dani, hanem Sophie nevére szólt, amit persze nem tudtak.

A lényeg a lényeg: megérkeztünk Balira.

2014. június 10., kedd

11. Nem mindegy, milyen park

Az egyik weboldal említett egy botanikus kertet, amit hosszas keresés után (ez már gyanús lehetett volna), végül a 10-es metró végállomásánál találtam meg.
A kerékpározással együtt valamivel több mint egy órányi utazásnyi volt tőlünk. A metrón, egy átszállással, kb. 50 percet utaztam, ezért összesen 5 yüant volt le az automata, ami kb. 180 Ft. Nem mondhatom, hogy drága a közlekedés. A minap, amikor egy megállót mentem, nem is csökkent a keretem.
Kétféle módon lehet ugyanis utazni. Az egyik, hogy a metrómegállóban egy automatából veszi meg az ember a jegyet, pontosan megmondva, hogy hova akar menni. A másik, hogy feltöltős kártyát használ, amelyet be- és kimenetkor is le kell olvastatni az automatával, amely levonja a távolsággal arányos összeget.
Tegnap este, amikor vásárolni mentünk, nem akart beengedni az automata az állomás területére. A feltöltéssel foglalkozó hölgy aztán megállapította, hogy a legutolsó alkalommal, amikor kifelé jöttem a metróból, a rendszer valamilyen fura módon nem vont le összeget – viszont gond nélkül kiengedett. A leolvasó azt is látta, hogy 4 yüant kellett volna levonni tőlem, amit most meg is tett, és így újra aktiválódott a kártyám. Hogy hogyan tárolódik ennyi információ ebben az egyszerű kártyában? Furcsa dolgokra képes a technika.
Szóval elmetróztam a Xinjiangwancheng végállomásig, ahol minden gond nélkül megtaláltam a Fudan Wangxi botanikus kertet.
Az első nagy csalódásom! Eddig ugyanis még minden látnivaló, amit kinéztem magamnak, érdekesnek, szépnek, megnézni valónak bizonyult. Ennek a parknak azonban köze nem volt egy botanikus kerthez, és még parknak sem olyan volt, mint az általam kedvelt, vadregényes shanghai parkok.
Egy hatalmas terület, nagy gyepfelületekkel (nem angol gyepről beszélünk), kevés fával, néhány nagyon szabályosan kialakított ösvénnyel. Semmi érdekes növény, semmi különlegesség – szerintem csak valami tévedésből kaphatta a botanikus kert nevet. Az egyik végében az 1905-ben alapított Fudan University impozáns épületei emelkednek.


Gondolom, ez az egész park is hozzá tartozott már a régi időkben is, és megőrizték zöldnek. Mert körülötte mindenfelé építkezések folynak. Körös-körül csupa épülőfélben lévő vagy éppen átadott toronyház. Nyoma sincs régi városrésznek, nem is tudom, hogy került pont ide ez az egyetem annak idején.



Miután lelkiismeretesen körbesétáltam – ha már elmetróztam idáig! -, visszatértem a városba, ahol sétáltam egy nagyot a People’s Square tágan értelmezett környékén, és számos remek kis parkot bebarangoltam, hogy egy kicsit enyhítsem a csalódottságomat. Ezek bezzeg igazi, kínai parkok voltak. Bambuszligetekkel, bokrokkal, fákkal, csörgedező patakokkal, rengeteg paddal – és mindez néha egész kis területen. Mindig megcsodálom, hogy milyen ügyesen tudják berendezni ezeket a parkokat, kis területen is micsoda labirintust teremtve.


2014. június 9., hétfő

10. Vasárnap, együtt a család

A multiknál szokásos 9 órás munkaidő kezdés, az alkalmankénti túlórák, és a közlekedéssel eltöltött hosszú idő miatt elég későre szokott nyúlni a lefekvési idő. Csak bámulom, hogy van energiája Sophie-nak és Daninak nap, mint nap arra, hogy este 8-kor, 9-kor még edzőprogramot végezzenek, valami házi munkát csináljanak, esetleg főzzenek, megnézzenek egy filmet …
Igaziból nincs is rá elég energiájuk, nem csoda, hogy a  hét végére már mindig teljesen lefáradnak.
Így aztán a vasárnap a pihenés napja volt. Ami leginkább csak attól volt pihenés, hogy sokáig aludtak, utána viszont egy hosszú lista várt arra, hogy kipipáljuk a pontjait. Takarítás, rendrakás, mosás, vasalás, ebédfőzés.

Vasárnapi ebéd - tofu leves, sült hal, hús kínai kellel, sült kolbász és egy tálka mindenféle érdekességek (malacfül, gyomor és hasonló nyalánkságok). S persze az elmaradhatatlan rizs

 Dani esküvőre szánt nadrágját még el kellett vinni a szabóhoz felhajtatni. És persze készülődés Balira. Kedden éjszaka indulunk, de hétfőn és kedden még dolgoznak a fiatalok, úgyhogy a holmik nagyját igyekeznek összekészíteni. És persze arra is jó az előcsomagolás, hogy kiderül, mit kell még beszerezni. Megfelelő színű zoknit az esküvői öltönyhöz, filmet a polaroid kamerába (itt most megint – vagy még mindig? – nagy divat, bár főleg csak a móka kedvéért), Daninak bermuda, Sophie-nak fehér fürdőruha.. .
Úgyhogy valamikor a felmosás és az esküvői ruha bőröndbe hajtogatása között még elugrottunk vásárolni is. Reménykedtem, hogy én is találok egy nadrágot magamnak, mert az egyetlen nadrágból, amit magammal hoztam, sikerült úgy kifogynom, hogy két biztosítótűvel kell megtűzve a derekát, hogy ne essen le rólam. Sajnos, a nadrágvásárlás nem jött össze, így marad a biztosítótűs megoldás, de legalább Daniék teljes mértékben sikerrel jártak. 

Csőzenekar a plazaban

Hazafelé még felmarkoltuk a felhajtott nadrágot is, aztán vacsora után – és további csomagolások előtt – még gyorsan játszottunk egy kockapartit is. A múltkor én tanultam a kínai számokat közben, most Sophie igyekezett eltalálni a megfelelő szavakat és kimondani az „r” és „gy” betűket.

Valahogy megint sikerült majdnem éjfélkor lefeküdnünk!

Fényképekkel megspékelve

Tetemesen feljavult az internetkapcsolat, így megragadtam az alkalmat, és teletűzdeltem a korábbi bejegyzéseket képekkel.
Bocsánat a visszalapozgatással járó kellemetlenségért, de szerettem volna, hogy a képek és a hozzájuk tartozó szövegek egy helyen legyenek.

2014. június 8., vasárnap

9. Bazársor és plázavilág

Sophie reggel 6-kor indult el hazulról autóvezetés órára. Mivel valahol a világ végén van az oktatás – a gyakorlópályánál tartanak -, ezért a tanár összeszed három embert, akiknek egyenként másfél órányi leckét ad, viszont mind a hárman „élvezhetik” a teljes oktatást. Elég időrabló módja a nap eltöltésének!
Viszont számomra azt jelentette, hogy felszabadult Sophie biciklije, így nem kellett gyalogolnom a metróig. Helyette közlekedhettem nagyon sportosan, mert Danival együtt indultunk el hazulról, és mivel ő késésben volt, ezért elég erős tempót diktált. Arról nem is beszélve, mennyivel jobb a gépe csapágyazása, mint Sophie-énak. Az utolsó szakaszon lejtőn lefelé haladva folyamatosan gyorsan tekerve egy centivel sem tudtam megközelíteni, úgy, hogy ő meg sem mozdította a lábát.
A mai program első része az üvegmúzeum volt. Sophie utasításait követve próbáltam az 1. kijáraton felszinre bukkanni, de bekeveredtem egy plázába. Elég gyakori, hogy a metro aluljárók össze vannak építve egy-egy nagyáruház 1. vagy 2. alagsori szintjével, a metróból kilépve szinte belebotlasz az első üzletekbe. Gondoltam, semmi baj, majd az áruházon keresztül kijutok az utcára, de ez sem bizonyult könnyűnek. Akkorák ezek az áruházak, hogy még eligazodni sem könnyű bennük, pláne nem, ha csak kínai nyelvű térképek vannak kitéve. Az utcán is tévelyegtem egy sort, aztán a legegyszerűbb megoldást választva matematikailag oldottam meg a problémát, azaz visszavezettem a feladatot az előző állapotra, ahol még tudtam mit kell tennik. Azaz visszamentem a metróhoz (hála a jó kis útjelző tábláknak, és másodszori nekifutásra aztán meg is találtam az 1. kijáratot. Mivel ezen a környéken már kétszer is jártam korábban, egyből otthonosan éreztem magam. A múzeumot is egész könnyen sikerült megtalálnom. Nagy segítség volt, hogy Sophie tegnap mutatott egy fényképet az épületről. Ott úgy nézett ki, mintha összekuszált szőrrel lenne bevonva. Élőben már kivehetőbb volt a száraz barna gyökerekre emlékeztető díszítés rendszere, bár a jelentését és funkcióját még mindig nem sikerült megértenem. Viszont remek tájékozódási pont.

Museum of Glass

Francia és kínai alkotók „pâte de verre” technikával készült üvegszobrai voltak kiállítva. A technika, nagyon leegyszerűsítve, kb. annyit tesz, hogy az üveget nem önállóan égetik ki, hanem valamilyen formába tapasztva, hagyományos módon. Sok megcsodálni való darab volt, némelyik lélegzet elállítóan szép. És bár a technika alapját értem, azért az alkotások zöménél mégsem volt egy árnyalatnyi elképzelésem sem, hogyan is készülhetett.

Pâte de verre, Loretta H. Yang alkotása

A kulturális élmény után az utca túlsó oldalán belevetettem magam a bazárnegyedbe. Tianzifang néhány utcányi régi városrész, ici-pici sikátorokkal, csupa-csupa bolttal, kávézóval és étteremmel – és persze rengeteg emberrel. Szombat lévén, a számuk még nagyobb volt mint egyébként, de ez már csak akkor jutott eszembe, amikor sodródtam a tömeggel. A hely egyik érdekessége a Candy Lab nevű boltocska, ahol millefiori technikához hasonló eljárással készítenek cukorkákat, a nézők ámuló tekintete és kattogó fényképezőgépei előtt. Kb. egy órán keresztül álltam ott és figyeltem a folyamatot, amíg a karamellizált cukorból végül békával „töltött” cukorkák lett. Két vékony kínai kislány gyúrta, nyújtotta, kevergette, formázta a cukortömböket. Időnként beszállt két fiú is, görgettek egyet kettőt a készülő cukorhengeren, aztán unott képpel (gondolom én, mert maszk volt mindegyiken) visszatértek a pihenőbe. A lányok viszont szünet nélkül végigdolgozták az egy órát. Még nézni is fárasztó volt, ahogy csinálták. Viszont nagyon érdekes. Közvetlenül mielőtt a kb. egy centis hurkát feldarabolták volna, még egy kb.12-15 cm-es átmérőjű hengerük volt. Az utolsó előtti lépésben aztán ezt kezdték el húzni, vonni, amíg egyre vékonyabb és vékonyabb lett, hogy aztán a végén nekiessenek egy bárddal és szétaprítsák.

Készül a mintás cukorka

fotó: taobao.com

A bazársor fáradalmait enyhítendő körbejártam az áruház alsó szintjét, ahol töménytelen különböző étterem és büfé kínálta magát. Az egyik helyen bizalom gerjesztő sült gombócok kellették magukat egy menü keretében, úgyhogy ide tértem be. Mutattam a kiszolgáló lánynak a menü képét, mire ő hosszan mondott valamit kínaiul. Ismét a menüre mutattam, és angolul közöltem mit szeretne. Ő ismét kínai monológba ment át. Ezt még megismételtük egy párszor, aztán kiszámoltam nagyjából annyi pénzt, amennyibe a menüm került (kerek összegnyi nem volt nálam), és odaadtam neki, gondolván, így már csak világos, hogy 1 adag 16 jüanos menüt kérek. Egy darabig még monologizált, aztán megkérdezte, hogy „Coca-Cola"? Én megráztam a fejem, és mutattam, hogy inkább a képen látható, étványgerjesztő, gyümölcsdarabokkal teli italt kérem. Végül megkaptam a kétszer 6 nyárson, olajban sült gombócomat – és egy pohár Coca-colát.

Tárógombóc

Az egyik gombóc halvány színű volt, tésztából készült, elvétve egy-két falatka csirkehússal – ennek a nevét utóbb Sophie húsgombócnak fordította, bár szerintem a hús jelző elég elrugaszkodás volt a valóságtól. A fűszerezéssel viszont nem fukarkodtak, úgyhogy törölgettem is szépen a szememből ömlő könnyet.
A másik zacskóból bundázott gombócok kerültek elő, és amikor óvatosan beleharaptam, kellemesen édeskésnek bizonyult. Erről utóbb kiderült, hogy táróval volt töltve. Finom volt, kíváncsivá tett, hogy mi mindenre lehet még használni a tárógyökeret – és vajon lehet-e Magyarországon kapni?
Estére mindenki összegyűlt. Szokás szerint részletesen beszámoltunk egymásnak a napunkról, aztán Sophie felvetette, hogy ugorjunk el a River Mall-ba, ahol valami fényjátékok vannak, úgy hallotta.
Busszal mentünk a metróig, és eszembe jutott, hogy mi a másik ok, amiért nem szoktam buszozni. Ugyanis nagyon ritkán, és teljesen kiszámíthatatlanul jár. Ha „szerencséje” van az embernek, 20-25 percig is várhat a megállóban, az alatt meg gyalog is bőven elér a metróhoz.
Egyikünk sem tudta, pontosan mire is számítson, így még az eddigi plázák mellett is hatalmas élmény volt a River Mall. Egyikünk sem tudta, pontosan mire is számítson, így még az eddigi plázák mellett is hatalmas élmény volt a River Mall. a 2010-es shanghai világkiállítás, Expo Axis elnevezésű, 1 km hosszú épületét alakították át bevásárló központtá. A belső kialakítása is lenyűgöző volt, a mérete pedig egészen elképesztő.

google légifotó. River Mall (a fehér "hernyó" középen). 



Egy japán étteremben vacsoráztunk. Kellemes módon rengeteg típusú és árfekvésű étkezési lehetőség kínálja magát mindenfelé, ezekben a plázákban meg főleg. A gond legfeljebb az, melyiket válassza az ember. Soha ne legyen ennél nagyobb gondom!
Vacsora után - ez más este 10 körül volt, de még minden nyitva tartott! – felmentünk a legfelső emeletre, amielyikről kiderült, hogy valamilyen módon az (is) az utca – illetve a folyó – szintje (érdekesen van kialakítva az egész környék, a végén sem jöttem rá a nyitjára). Az építmény egyik dizájn eleme egy hatalmas enyhén ívelő tölcsér szerű torony, telis-tele ledfényekkel. Egy ipari alpinista éppen ott szöszmötölt rajta, jó 20 percig figyeltük mit csinál, de a végén sem derült ki. Csak az látszott, hogy igen kitett áthajláson araszol egyik vastraverztől a másikig. Amikor végül leereszkedett a földre, csak levette a sisakját és kiterült a padlón. Jó kemény műszak lehetett a háta mögött.

Fényjáték a River Mallban

Mi meg továbbmentünk a „tetőn”, ami egy sétatérnek bizonyoult. Úgy tűnik, Barcelonához hasonlóan itt is éjszaka zajlik az igazi élet, amikor már kissé hűvösebb az idő. Napközben 30 fok körüli hőmérséklet van, elég magas páratartalommal, de így este 10 után már jóval kellemesebb az idő. Fiatalok, idősek, kisgyerekek, a legváltozatosabb korosztály korzózott, edzett, játszott a hatalmas téren. Egy új játékszert is láttunk. Egy fickó egyetlen keréken gurult ide-oda. Csak a kerék volt, két oldalt kiálló lábtartókkal, se ülés, se kormány, semmi. Izgalmas volt nézni, ahogy ügyesen kerülgette vele az embereket.


11 körül taxival mentünk haza, végig az eleven városon. A járdákon és az úttesten is nagy volt a forgalom, a kisebb élelmiszer és gyümölcsáru boltok is még mind nyitva voltak. Sok rosszat el lehet mondani a kínaiakról, de azt nem, hogy lusták lennének. Megfogják a munka végét, ha saját hasznukra megy, akkor mindenképpen.

8. Találkoztam Paganinivel

A mai felderítésre váró célpont a Postamúzeum volt. Egy csepp zökkenővel az elején, mert Pudongban olyan messze vannak egymástól a metró állomások, hogy olvasás közben már a 2. megállónál azt hittem, hogy a 3-nál vagyok. Csak amikor már leszálltam, kezdett gyanússá válni a dolog.
Az East Nanjing Roadon bukkantam felszínre, ami a Váci utca helyi megfelelője. Sétálóutca, drága üzletekkel, elegáns nagyáruházakkal, szuvenir boltokkal. Az utcán turisták hada áramlik fel-alá (főleg kínaiak), közöttük pedig turista felhajtók, hamis órát és ál-Gucci táskát kínáló árusok álldogálnak, és sarokgörkorin cikázó fiatalok próbálják mindenkire rósózni az árujukat. A folyó menti sétány, a Bund irányába indultam el. Ez a környék is a turistákra van kihegyezve, de már nem sétálóutca, így a gyalogosforgalom a járdákra szorul – vagy minden különösebb gondolkodás nélkül lesodródik az úttestre, és ott halad tovább. Nem mentem fel a sétányra, de az utcának ezen az oldalán is találkoztam az esküvői fotót készítő csapatokkal. Az egyik jól megszervezett fotós egyszerre két párt is fényképezett. Egy kisbusszal mentek helyszínről helyszínre, gyors fényképezés, menyasszonyok menyasszonyi ruhástól visszatuszkolva a buszba, jöhet a következő helyszín. Még az is felmerült bennem, hogy talán nem is esküvői fotók, hanem divatfényképezés zajlott, de annyira nem tűntek szépnek a lányok, hogy modellnek gondoltam volna őket.
Tegnap még azt mondtam, hogy szinte minden utcasarkon van utcatábla. Mostanra annyiban módosult a véleményem, hogy szinte minden utcasarkon, kivéve, ahol nekem nagyon szükségem lenne rá. Ahogy közeledtem a postamúzeum feltalálási helyéhez, egyre bizonytalanabb voltam, hogy a csak félig-meddig részletes térképemmel a megfelelő helyen járok. Az egyik sarkon ugyan megtaláltam a Filatéliai Szövetség klubját, ami némileg hitet öntött belém, hogy valószínűleg jó helyen járok, de a múzeumot nem találtam, így sétáltam tovább az utcán. Részben, mert szeretek sétálni, és nézelődni, részben, mert reméltem, hogy találok egy keresztutcát, amelynek alapján beazonosíthatom a helyzetemet.
Amikor ez sikerült, és elindultam visszafelé az utca másik oldalán, hirtelen megpillantottam a múzeum tábláját egy házon. Szép nagy tábla volt, kizárólag egy mellékutcából látható módon elhelyezve az épületen. Maga az épület ugyan nem volt múzeumszerű, de azért határozott léptekkel elindultam befelé az ott rakodó munkások között. Annyit még sikerült megpillantanom egy kis táblán, hogy a múzeum a 2. emeleten található, aztán elém pattant a helyi portás, és közölte, hogy hétfőn, kedden és pénteken (ez volt ma) zárva van. Úgyhogy ez is marad egy későbbi időpontra.
Helyette kínai sikátorokon és garantáltan nem turistákra kitalált utcákon keresztül visszatértem az Est Nanjing Roadra.

Kifőzde az utcán ...

... és a plázában

Útközben a helyi közlekedés egy újabb csodás példányával találkoztam. Egy férfi, aki ráadásul még utast is vitt magával, keresztbe tett lábbal ült a kismotorján. Azaz a jobb lábát a bal combján nyugtatta, mintha egy kényelmes karosszékben üldögélne. El nem tudom képzelni, mit csinál, ha hirtelen meg kell állnia.
A Nanjing Roaddal párhuzamos Fuzhou Road a kínai festést gyakorlók (és papír-írószert szeretők) paradicsoma. Szebbnél-szebb boltok, tele kínai ecsetekkel, ecsettartókkal, rizspapír tekercsekkel, festéktömbbel, festékdörzsölő tálkával. Maga volt a kánaán – persze csak nézelődtem, részben mert még nincs szükségem ilyesmire (bár rajta van a listámon, hogy beletanulok a kínai festéstechnikába is), részben, mert minden csak kínaiul volt kiírva, úgyhogy csak találgatni tudtam, hogy mit is látok.
A 7 emeletes könyvesboltban viszont az egész földszinten csak angol könyvek voltak. Az aktuális bestsellerek mellett tradicionális angol kiadásban egy csomó klasszikust is felfedeztem, a Copperfield Davidon és a Titkos kerten keresztül Shakespeare és Byron műveiig. Még Shanghai térképből is volt vagy négy féle, le is csaptam az egyikre. 
 Bár az angol nyelvű könyvek jó része elég borsos árú, a kínai kiadványok hihetetlenül olcsóak. És rengeteg jó könyv van, például különböző művészeti albumok, vagy festést, rajzolást tanító könyvek. Még ha csak felületesen nézelődik az ember, akkor is el lehet tölteni itt akár több órát is.

Old Shanghai a People's Square alatt


A zsákmányolt térkékpemmel  hazafelé indultam, de a People’s Square-en, ahol egy hatalmas park van, meggondoltam magam, és leültem még egy kicsit rajzolgatni.
Egyszer csak mellém telepedett egy kínai fickó, és elkezdett beszélgetni. Még pontosabban, beszélni, mivel a kérdéseire nem igen várta meg a választ, csak mesélte a saját életét. Angol tanár ÉS zenetanár ÉS hegedűs (éppen nála is volt a hegedűje) ÉS énekes. Mutogatott fényképeket, ahol valamilyen nemzetközi zenekarban játszik, meg az osztályteremben, ahol angol, ír és amerikai asszisztenseivel okítja a kínai diákokat angolra, a tévés énekes fellépéseiről. Ezen a ponton még dalra is fakadt, először angolul énekelte el egy népszerű kínai ének három versszakát (ő fordította angolra), aztán kínaiul is. Aztán még meghallgattam további két kínai dalt és a Jingle Bellt is, angol és kínai nyelven is. Nagyon lelkes fickó volt. Hallott már Lisztről és Bartókról, és amikor Kodály nevét említettem, őrá is azt mondta, hogy ismeri, de inkább nem ment részletekbe. A híres magyar borok helyett ugyan magyar sörökre emlékezett, de hajlandó volt nekem elhinni, hogy mégis inkább borokról lehet szó. Mesélt a mai kínai fiatalokról, akik egyáltalán nem sietnek megházasodni – ez a városi fiatalság -, és a vidéken még mindig általános életformáról, hogy a fiú értékesebb, mint a lány, ő örökli a nevet, a vagyont és a géneket (?!?), míg a lány csak beházasodik valahova, és ott házimunkát végez és gyereket nevel. A család eltartásának gondja pedig teljes mértékben a férfi vállán nyugszik. Ezt már általánosította városra és vidékre egyaránt, a saját példáját felhozva, hogy ő is mennyit dolgozik, sokszor este 9 után érnek véget az órái, vagy 10-kor még fellépése van. (Arra nem tért ki, hogy milyen jó, hogy közben a felesége biztosítja ehhez a hátországot, és vigyáz a gyerekre.)
Érdekes beszélgetés volt, ami eltarthatott volna akár még néhány órán át, ahogy a lendületét láttam, de végül indultam már hazafelé. Búcsúzásnál még gyorsan bemutatkozott, és elárulta, hogy a felvett nemzetközi neve Nikolaj Paganini.
Sophie-val beszélgettem az egyik nap ezekről a felvett nevekről. Ez egyáltalán nem hivatalos, inkább csak szokás – azzal indokolják, hogy így a külföldieknek könnyebb megjegyezni, de szerintem erősen benne van a nyugathoz való hasonlítás iránti vágy is. Sophie a saját nevét az angol tanárnőjétől kapta, még az általános iskolában, és azóta is azt használja. Egyik barátnője viszont valahányszor állást változtat, mindig új nevet is választ hozzá. A parkbeli ismerősöm meg a hegedűtudásához választotta a nevét, de általánban csak Mr P-ként szólitják a tanítványai. Az ő neve azonban még így sem túl kirívó. Van, aki egyszerűen csak egy számára kedves vagy érdekes tárgyról nevezi el magát, például Lemonnak, Dragonnak vagy akár Unicornnak. 

2014. június 7., szombat

7. A modern városrész luxus negyede

A kezdetektől szerepel a listámon a Dongtai Road, ahol a leírás szerint remek régiségboltok és bazárok vannak. Nem mintha antik bútorokat akarnék venni, de ez is tud olyan érdekes lenni, mint egy múzeum. Persze ebből az utcanévből is kettő van Shanghaiban – úgy tűnik előszeretettel adják ugyanazokat a neveket Pudongban és Pushiban (ez a folyó két oldalán lévő két városrész). A pudongi Dongtai Road az Oriental Pearl Tower közelében van, így azt céloztam meg, hogy egyben a luxus világában is elmerüljek egy kicsit. Ez a rész a modern – és nagyon gazdag – Shanghai. Itt összpontosul a kínai pénzvilág jelentős része, mindenfelé fehér inges, fekete nadrágos, személyazonosító kártyát viselő fiatal fiúk és lányok sietnek az úticéljuk felé. A házak falán nem reklámok, hanem kivetítő táblán a tőzsdei árfolyamok láthatók. Hatalmas felhőkarcolók – élvezet nézegetni, hogy milyen különleges formákat találnak ki. Nincs két egyforma, mindegyikben van valami kis csavar – néha szó szerint is. Most is épp egy olyan felhőkarcoló épül, amelyik henger alakú, és spirálban fut körbe rajta az ablaksor vagy … még nincs teljesen kész, úgyhogy az állványzattól és a védőhálótól nem láttam teljesen a koncepcióját.

Pudong központ

A széles, sok sávos utcák felett bonyolult gyalogos felüljáró rendszerek segítik a közlekedést, rengeteg a turista, küülföldiek is akadnak köztük, de zömében kínaiak, akik fő tevékenysége abból áll, hogy fényképezik egymást vagy magukat. Remek dolog a mobiltelefon, most már bárki készíthet képet saját magáról, ha elég hosszú a karja.
Nézelődés közben itt is elém bukkant egy park (Luiazui Central Green Space), úgyhogy sétáltam is benne egyet. Ez tényleg csak egy viszonylag kisebb, jól átlátható parkocska (a legtöbb park, amit láttam, olyan dús vegetációval rendelkezik, hogy szinte labirintussal is felér. Egy csomó ösvény szeli át őket keresztül-kasul, de a bokrokkal szegélyezett, lombokkal takart kis utakon sokszor olyan érzése van az embernek, mintha hatalmas erdő közepén járna.
Na ez a park nem ilyen volt, inkább a gyepfelületek domináltak. A központi tó körül két főbb út haladt körbe, a belsőt a gyalogosoknak, a külsőt elsősorban a futóknak szánták.


A park térképét nézegetve egy emlékházra bukkantam, és amikor odasétáltam, kiderült, hogy, a XX. század elején élt festő, jade faragó és költő, Wu Changshuo lakhelye, és alkotásainak kiállító helye volt. Persze rögtön betértem, és aprólékosan végigtanulmányoztam az összes festményt. Érdekes volt a kaligráfiai stílusa is. Sokkal inkább képszerű, mint az eddig látott különböző stílusú kínai betűjelek. Inkább az egyiptomi hieroglifákra emlékeztetett.

Wu Changshuo akvarellje

Éppen ma bukkantam egy könyvre (A kínai karakterek bölcsessége), amely azt elemezgeti, hogy az egyes kínai jelek, miért olyanok, amilyenek. Azaz mi áll egy-egy szókép hátterében. Ott is egy sematikus rajzból indul ki (pl. futó alak, hal, vízcseppek), majd néhány tovább egyszerűsített ábrával jut el végül a tényleges karakterig. A szerző szerint ezek a magyarázatok, képi átalakítások segítenek a karakterek megjegyzésében és megértésében, úgyhogy Dani mindjárt örökbe is fogadta a könyvet, hogy erősítse a nyelvtanulását.

A múzeum után megtaláltam a keresett utcámat is, egyik oldalán felhőkarcolókkal, a másikon épülő toronyházakkal, körös-körül csupa modern lakónegyedekkel. Egyből a fejemhez is kaptam, hogy mennyire nem volt logikus itt, a semmiből kinövő modern városrészben keresni a „kis boltokkal zsúfolt”, régiségeket kínáló utcácskát. Nem baj, betértem helyette egy plázába, aminek a 7. emeletén (volt még ezen kívül is kettő, plusz két alagsori szint) volt egy szép nagy könyvesbolt. Abban reménykedtem, hogy az angol részlegben talán találok egy jó Shanghai térképet, de csalódnom kellett. Szép nagy területű könyvesbolt, igen csekély angol nyelvű részleggel (bár az előbb említett könyvet pont itt találtam meg). Miután végigböngésztem a teljes anyagot, visszatértem a kínai gyerekkönyvekhez, mert időről időre eszembe jut, hogy szeretném megszerezni Szutyejev: Vidám kis mesék című könyvecskéjét kínaiul is. Azt ugyan nem találtam meg, viszont az egyik papírhajtogatós könyvben egy nagyon jó és egyszerű 3D bogárkészítési módra bukkantam. Gyorsan memorizáltam – és, a biztonság kedvéért, le is fényképeztem.

Amikor éppen kezdtem eltévedni az emeletek között, észrevettem, hogy a mozgólépcsők érkezési területén gyönyörű mozaikkal ki van rakva az adott emelet száma. Praktikus megoldás a tévelygő vásárlók megsegítésére.

Az alagsori szupermarketben bevásároltam a vacsorához. Megörültem, hogy végre látok főzőtejszínt és natur joghurtot, és jót nevettem a két darabos kiszerelésben, gondosan tálcán csomagolt, lefóliiázott krumplinak. Mindenhol más a kuriózum.

A csirkével aztán már „rohantam” haza. Este csirke tortával vártam a fiatalokat, mert tegnap egész este a szomszédból jövő finom hús illatot szaglásztuk. Ma viszont a szomszédék lakhattak jól a mienkkel. 

6 - Metro, kozlekedés, parkok

Naponta legalább másfél órát a metrón utazva töltök, ami remek alkalom arra, hogy komoly (vagy felületes?) megfigyeléseket tegyek.
A tülekedésről még mindig nem tudta leszöktatni őket Dani, aki folyamatosan dolgozik a nevelésükön. :- ) A dolog úgy működik, hogy a metró megállókban, a peronon gondosan ki van jelölve, hogy hol fognak nyílni az ajtók. Nyíl is mutatja, hogy a két vonal között KIFELÉ jönnek majd az emberek. A várakozók pedig, akik majd BEFELÉ mennek, kéretnek kétoldalt,a vonalak mögött, sorban állva (vagy ez már túl nagy elvárás?) várakozni. Ezt általában meg is teszik … egész addig, amíg a szerelvény be nem ér az állomásra. Abban a pillanatban azonban, hogy megáll, a két oldalt várakozó tömeg szilárd falként összetömörödik az ajtó előtt, és amikor az kinyílik, azonnal, faltörő kosként nyomulnak befelé a kocsikba. Ugyanakkor persze a bentlévők közül is szeretne kiszállni néhány – vagy jó esetben sok – ember. Érdekes módon meg sem fordul a fejükben, hogy mennyivel egyszerűbb lenne a beszállás, ha először hagynák, hogy a kiszálló emberek felszabadítsanak számukra némi helyet.
Na, ilyenkor szokta Dani nevelni őket, aki szélesre feszített mellkassal, csatahajóként lép ki a peronra, és nem is igyekszik elkerülni, hogy lökjön egyet a bfelé özönlőkön. Pironkodva jegyzem meg, hogy időnként még engem is elkap a harci láz – vagy a nevelés szelleme? – és hasonló módon jelzem a véleményemet.
A kocsiban utazók sem jobbank. Ha már nincs esély ülőhelyre, akkor mindenki az ajtóban tömörül, akár leszáll a következő állomoso(ko)n, akár nem. A minap egy fiatalember támaszkodott az ülésnek az ajtónál. Éppen elég üres volt a metró, de amint odaléptem az ajtóhoz, hogy a leszállásra ráutaló magatartást tegyek, felriadt és konkrétan beugrott az ajtó és közém, hogy ő szállhasson ki először (összesen hárman szálltunk le). A peronra lépve aztán lassított üzemmódba kapcsolt, viszont a felszállók miatt nem lehetett megelőzni. Abszolút logikátlannak tűnik a viselkedésük.
Kedvenc metrós játék a székfoglaló. Mindenkinek fő életcélja, hogy leülhessen. Ezért még nem is dobnék követ rájuk, mert sokan tényleg 20-30-40 percet is utaznak – én is fáradt vagyok általában este, amikor az egész napos gyaloglás után hazafelé metrózom . De ahogy csinálják! Képesek négy-öt métert is sprintelni egy-egy üres helyért. Pedig ahogy Sophie elpanaszolta egyik este, van egy íratlan törvény, hogy az jogosult a megüresedett ülőhelyre, aki közvetlenül mellette áll. A minap mégis megtörtént vele, hogy valaki elorozta előle a „jogos” helyét, gyakorlatilag még az előtt leülve, hogy az ott ülő teljesen felállt volna.
Az egyetlen törvény, amit szinte maradéktalanul betartanak az élet minden területén, az a farkastörvény – az erősebb győz.
A felszíni közlekedésben különösen jól követhető. Amikor a gyalogosnak zöldje van, és elindul (már amelyik foglalkozik ilyen csekélységgel, hogy kivárja a zöldet), igencsak észnél kell lennie, mert jöhet balról kis ívben jobbra és nagy ívben balra, jobbról kis ívben jobbra és nagy ívben balra kanyarodó mindenféle jármű (a biciklitől kezdve a kamionig), de még simán a piroson keresztül hajtó keresztirányban közlekedő kerékpár és motor horda is – és ezek a járművek mind olyan sebességgel hajtanak bele a tömegbe, és olyan eltökélten dudálnak, mint akikek előjogaik gyakorlásában gátol meg az a lázadó szellemű gyalogos, aki merészel zöldben keresztül vágni az úttesten. Nagyon észnél kell lenni. Ráadásul a kismotorok zöme elektromos, tehát ha hátulról közelít meg, általában nem is hallom.
De vissza még egy pillanatra a metróba. Örömmel jelenthetem, hogy tovább javult a shanghai emberek életszínvonala. Amikor tavaly itt jártam, kb. az emberek kétharmada volt hozzáragadva valamilyen elektromos ketyeréhez a metrón. Mára ez az arány minimum 80%, de meg merem kockáztatni a 85%-ot is. Ülve vagy állva, fél kézzel szinte mindenki a telefonja, iPad-je, iPodja gombjait nyomogatja.
A Propagandaplakát múzeumot akartam megnézni, de már a google térképen is gyanús volt a dolog, mert két helyen is jelölte ugyanazt a házszámot, mindkét helyen gondosan odaírva, hogy igen, itt található ez a múzeum.
Először a metró megállóhoz közelebbi hellyel próbálkoztam. Amint felszínre bukkantam, rájöttem, hogy itt is jártam már tavaly, amikor egy katolikus templomot kerestem meg és fel.
Az út kereszteződésekben elég nagy rendszerességgel vannak táblák, melyeken kínaiul és angolul is fel van tüntetve az utca neve, és a két kereszteződés közé eső házszámok. Így aztán könnyen megállapítottam, hogy ez a környék még messze nem az a környék. Az utcanév stimmelt, de nekem a 868-as szám kellett volna, és valahol a 2100 körül voltam. Úgyhogy először körülnéztem itt. Már az első utcasarkon egy helyes kis parkra bukkantam, amit egy lebontott gumigyár helyén alakítottak ki, megőrizve a gyár egyik épületét (most étterem), és egy gyárkéményt, mint a park jelképét. Természetesen tó is volt a park közepén,fekete hattyúk úszkáltak rajta, és méltóságteljesen fogadták az emberek adományait.
Nekiálltam rajzolni a parkot, meg a vízben visszatükröződő távolabbi toronyházakat. A park tele volt emberekkel. Unokákat sétáltató nagyszülők, iskolából hazafelé tartó gyerekek, fiatalok, sétálok turisták, ebédidőt tartó hivatalnokok ... Mindig nagy a nyüzsgés ezekben a parkokban, még sincs zsúfoltság.
A kínai emberek közvetlenségét mutatja, hogy többen is odajöttek, és minden lopakodás nélkül belenéztek a füzetembe, hogy mit is rajzolok. Ha felnéztem rájuk, nyílt mosollyal az arcukon bólogattak, aztán sétáltak tovább. Egyáltalán nem éreztem zavarónak az érdeklődésüket.
Amikor megelégeltem a „művészkedést” elindultam az utca hosszában, hogy megkeressem a múzeumomat. Először azért a biztonság kedvéért körülnéztem ott is, ahol a google mutatta, de nem találtam, így nekiláttam a szokásos lendületes, szemlélődéssel összekötött gyaloglásomnak. Jó 20 perces gyaloglás után még mindig csak az 1700 körül voltam, úgyhogy irányt váltottam egy metróállomás felé. Kell hagyni valamit következő alkalmakra is.

Zöldségpiacon jártam, nem tudom, mit láttam

Ismét a francia negyedbe jutottam, már jó ismerősként üdvözöltem a csinos kis palotácskákat az árnyas utcákon. A negyed középső részét szépen megőrizték és konzerválták, éttermek, elegáns ruhaboltok, hangszer- és zeneműboltok csalogatják az embereket. Egy-két utcával kijjebb aztán már megkopik a patina, az elegáns házak romosabbak és a köztük levő hézagokat szegényes lakóparkok töltik ki. Shanghai tényleg az ellentétek városa.

2014. június 6., péntek

5. Új helyek, régi helyek, illemhelyek

Este két új gyümölcsöt is kóstoltam. A mangosztán annyira nem fogott meg. Kemény héjban kocsonyás állagú gyümölcshús, valami keményebbel a „cikkek” közepén, amit magnak diagnosztizáltam, de a második gyümölcsben már ezek a magok (?) is annyira puhák voltak, hogy meg sem lehetett különböztetni a gyümölcshústól. A vajtag héjához képest viszonylag kevés volt a gyümölcshús, annyira nem lettem a rabja.
A sárkánygyümölcs, bár kevésbé markáns ízű, jobban tetszett. Liláspiros héját lehámozva fekete magvakkal teleszórt fehér hús kerül elő, harapható méretben és mennyiségben. Látványra a mákostésztát juttatta eszembe, talán ezért volt egyből szimpatikus. A hűsítő, szomjoltó íze aztán már csak megerősített abban, hogy nem alaptalanul vetettem belé a bizalmamat.
A gyümölcsök vagy más miatt, nem tudom, de reggel hasmenéssel ébredtem. Délelőtt ki sem mertem mozdulni a lakásból, aztán dél tájban úgy döntöttem, most már rendben vagyok, és elindultam várost nézni. A városnézés úgy kezdődik, hogy el először is el kell jutni a legközelebbi metróállomásig. Kettőből is választhatok, az egyik 20, a másik 25 percnyi intenzív sétányira van a lakástól. Lehetne éppen busszal is menni – ha számozott buszok járnának. De a legtöbb buszon nem szám, hanem kínai felirat van, azzal meg nem sokra megyek. A háztartásba két kerékpár tartozik, Dani egész a munkahelyéig biciklizik, Sophie metróval jár dolgozni, úgyhogy ha éppen nem szoknyát vesz fel, ő is biciklivel indul reggel. Nekem maradt a gyaloglás, ami „jó” hatással volt a bélműködésemre. Természetesen már a metrón állva jött rám megint a hascsikarás. Szerencsére itt Shanghaiban rengeteg a nyilvános WC, egy csomó metróállomáson is van. Mivel éppen egy átszállásos állomáshoz értünk, jó eséllyel reménykedhettem, hogy itt is találok egyet. Találtam is. Igaz, jól el volt dugva – illetve hatalmas területüek ezek a metró aluljárók, 4, 8 de némelyiknek akár 20 kijárata is van – de szépen jelölték is az irányt táblával.
Errefelé még mindig a guggolós WC a divat, elegáns áruházak, elegáns mosdójában is, és az én véleményem sem változott a témával kapcsolatban. Amíg rendesen tisztán tartják, sokkal higiénikusabb és kényelmesebb megoldásnak érzem, mint a WC-kagylót, amire úgysem mer ráülni az ember. És becsületükre legyen mondva, nagyon jó arányban tiszták és rendezettek ezek a nyilvános WC-k.
Ha már megszakítottam az utam, mindenesetre kikukkantottam a felszínre, de csak forgalmas széles utcákat, toronyházakat és félkész épületeket láttam, úgyhogy visszatértem a föld alá, és folytattam az utamat. A célom a Shanghai Arts and Crafts múzeum volt, amit olyan iparművészeti múzeumnak saccoltam.
Idén is a korábban már bevált módszert alkalmaztam. Még odahaza, Pesten, kinyomtattam néhány potenciális célpont környének a google-térképét. Az el nem tévedés egyik sarkalatos pontja ugyanis, hogy hol jön ki az ember a metróból. Mivel annyi kijárat van, előfordul, hogy akár 2-3 utcányival is odébb kerülök felszínre, mint gondolnám. Kivéve, ha előtte gondosan megnézem, hogy melyik kijárat a legalkalmasabb a számomra – és persze aztán sikerül is megtalálnom a megfelelő kijáratot a föld alatti labirintusban.
A felszínre érve elég hamar kezdett gyanús lenni, hogy errefelé már tavaly is jártam. El is határoztam, hogy beszerzek végre egy igazi, részletes Shanghai térképet, és bejelölgetem rajta, hogy merre gyalogoltam már. A kínai utcanevek közül csak egy pár ragad meg az agyamban, főleg így egy-egy év kihagyással, így fordulhat elő, hogy amikor azt hiszem, valami teljesen új helyre megyek, kiderül, hogy egész közel vagyok egy már ismert helyhez – vagy esetleg a kellős közepén.
Séta közben aztán már az is eszembe jutott, hogy kerestem én ezt a múzeumot már tavaly is, csak nem találtam meg. Akkor egy napi gyaloglásadag vége felé voltam, úgyhogy feladtam a cél előtt. Most viszont épp csak elkezdtem a napot, úgyhogy erős lélekkel felvértezve közelítettem meg a helyszínt. Elsőre most sem találtam semmit ott, ahol szerintem lennie kellett volna. Illetve volt ott egy szokásos lakópark – na jó, nem a szokásos, mert a francia negyedben jártam, és itt még a lakóparkok is idomulnak egy kicsit a hely szelleméhez. Van, ahol megőrizték a régi kastély szerű lakóházakat, de ha új épületeket emeltek, azok sem felhőkarcolók.
A lakópark, szintén szokásos módon, kerítéssel – a helyszennek megfelelően  gyönyörű, kovácsolt vas, aranyozott kerítéssel - volt körülvéve, a kapuban őrbódé, az elengedhetetlen őrrel. Angolul nem tudott, a múzeum szóról kiderült, hogy nem annyira nemzetközi, mint képzeltem volna, viszont egy idő után fény gyúlt a fejében, és határozottan mutogatni kezdett balra. Arra indulva egy következő aranyozott vaskapuhoz értem, újabb őrökkel az őrbódéban. Ők sem értettek angolul, de meglátták a kezemben a nyomtatott térképet, és arról valahogy beugrott nekik, hogy mit is kereshetek – vagy lehet, hogy egy errefelé tévelygő turista csakis ezt a múzeumot keresi -, mert ők is határozottan mutogatni kezdtek … jobbra. Aztán még egy kanyarodást is jeleztek. Úgyhogy visszafordultam, a sarkon bekanyarodtam, és miután elsőre túlmentem rajta, visszafordulva csak rábukkantam a múzeumra, ami kiirva csak az udvaron belül volt. Egy szép régi, fehérre vakolt kastélyban volt a múzeum, faragványokkal, festményekkel, papírból kivágott és hímzett képekkel. Kortárs művészek alkotásai. a XX. század 60-as éveitől kezdődően napjainkig. Ennek megfelelően a téma is a kommunista kínai életforma megörökítésétől a nevető Buddháig igen széles kört ölelt fel.

Répa mese

Gyerekjátékok bronzba öntve

Egy idő után azt is észrevettem, hogy szinte minden tárgy mellett diszkrét cédulán az ára is szerepel. A jade és fa faragványoknál, lakkozott paravánoknál ezek az árcédulák még igen tapintatosan voltak elhelyezve, a kisebb kaiberű alkotások viszont, papírképek, hímzések, színes lampionok, egyszerűbb festmények viszont egyértelműen hirdették magukról, hogy eladók.
A hímzések között Diana hercegnő gobelinnel kivarrt arcképe épp úgy előfordult, mint egy falusi ház, állatokkal, és a kútról vizet hozó nővel. Ami viszont teljesen elkápráztatott, azok a szálvarrásos hímzéssel készült képek voltak. Nem tudom, igaziból mi ennek a technikának a neve. A lényeg, hogy egymás mellé öltött hosszabb rövidebb öltésekkel, igen vékony cérnával, szinten festett képet alkotnak. Teljesen elképesztő módon olyan ügyesen készítik, hogy a hímzés mindkét oldala színe lesz, és egyformán gyönyörködtető. Sokat úgy is árulnak, hogy a hímzés a kereten belül forgatható, hogy elölről és hátulról is látható legyen. Fantasztikus, hogy milyen precíz munkák!
A teremőrök egyben alkotók is. Amikor éppen nem trécselnek vagy teáznak, akkor szorgos kézimunkával töltik az időt. Láttam egy leányt, aki kitett maga elé egy bonyolult papírképet, aztán fogott egy ollót meg egy darab papírt, és időnként a mintára pillantva minden tétovázás nélkül vágta a mintát, csak úgy előrajzolás nélkül. Persze biztosan számos alkalommal elkészítettek már egy-egy darabot, akkor is csodálatosnak tűnt a dolog.

Kínai karakter, ahogy a természet megalkotta

Összeségében végül azt szűrtem le, hogy ez igaziból nem is annyira múzeum, mint képzőművészek értékesítőhelye, múzeumi körítéssel. Kettős haszon. Belépődíjért megtekinthetők az alkotások, és újabb bevételi forrás, ha a látogatóknak megtetszik valami, és megvásárolják. Nem is rossz ötlet.
A múzeum után nagyjából megcéloztam a térképem alapján egy távolabbi metróállomást. Szeretek mászkálni az utcán, figyelni az épületeket, a részleteket, az embereket és életképeket. Egy-egy ilyen utazás során szép számú kilométert lenyomok, az utcákat járva.
Bandukolás közben egyszer csak ismét ismerős helyre értem. A Shanghai Library bukkant fel az utca túloldalán, ahol tavaly azt a remek fotókiállítást láttam a kulturális forradalomról.
Úgy tűnik, hiába hatalmas város Shanghai, a látnivalók zöme azért mégis egy emberi léptékű körön belül van.

Úgyhogy a beavatottak határozottságával mentem a metró felé. Bár előtte sem tévelyegtem. Egy jó pont a városnak, hogy bármerre megy az ember, rövid időn belül talál egy útbaigazító táblát, amelyik valamelyik metróállomás felé mutat. Ha meg már metrón ül az ember, akkor bárhova el tud jutni – legfeljebb egy kis kerülőt kell tennie.

4. Zhujiajiao – egy vizi város

Zhujiajiao Shanghaitól nyugatra (merthogy keletre nem igen lehetne tőle), még Shanghai tartományban lévő városka, kb.még 35 kilométerre a Shanghai (város) nyugati szélén elhelyezkedő Hongqiao repülőtértől.
Mi a városból induló express busszal közelítettük meg – az esküvői kiadások által generált szigorú pénzügyi korlátozások miatt az autóbérlés, Dani nagy sajnálatára, ezúttal elmaradt. Szerencsések voltunk, éppen akkor értünk a pályaudvarra, amikor a mi buszunkba szálltak az utasok. Még ülőhelyünk is volt – ugyanis először csak annyi embert engedtek fel, ahány hely volt. De aztán egyszer csak, nem tudom miért, sorban „fellopakodott” még először egy pár, aztán, egy család, végül egy egész kirándulótársaság. Ez utóbbiak némák voltak, így, bár egész úton beszélgetettek, a zajszintet még sem emelték meg. Annál inkább a működő légkondicionálók. Modern busz volt, minden ülés felett 4 (!!!) szellőzőnyílás is fújta befelé a jó friss levegőt. Először mindenki örült neki, és megnyitották az összeset, aztán már láttam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem lelkesedik érte, hogy majd kifújja a huzat a (csukott) ablakon át.
Olyan gyorsan történt a felszállásunk, hogy nem beszéltünk meg semmit, amikor Sophie leültetett egy üres székre. Jó távol ültem Daniéktól, úgyhogy aztán füleltem erősen, mikor kezdenek kiabálni, hogy le kell szállni, de kiderült, hogy mindenki a végállomásig utazik.
Érdekes módon, bár ez már egy másik város, mégis érvényes volt a buszra a shanghai feltöltős közlekedési kártya. Egy kalauznő járt körben, és húzta le a kártyákról a díjat, aztán még az indulás előtt le is szállt, és ment a következő buszhoz.
Lehetett persze készpénzzel is fizetni, amit Dani meg is tett, amikor én egy laza mozdulattal mutattam a kalauznak, hogy az én ügyemet majd ott hátrább elintézi valaki.

Csatorna sétahajókkal

Kínai gondolás

Zhujiajiao egyike azoknak a vízi városoknak, amelyek még megőriztek egy-két házsort az ősi városrészekből. Igaziból nem vízre épült, csak a várost átszelő folyó és oldalfolyói két oldalán, közvetlenül a víz partjára. Éppen csak egy sétányra elegendő hely van a házak és a folyó között. A következő házsor viszont olyan közel épült az előzőhöz, hogy az utcán hömpölygő két irányú gyalogos forgalom gyakran szinte teljesen bedugult.

Ünnepnap lévén – ma (Június 2.) még tart a Dragon Boat Festival  - rengetegen voltak. Amikor a buszunk beért a városba, a folyó felett átkelve még két sárkányhajót is megpillantottam, „autentikus” narancssárga mentőmellénybe bújt legénységével igencsak meghökkentő látványt nyújtott. Sajnos magát a hajót nem tudtam jól megnézni, mert éppen csak átsuhantunk a hídon.

Aztán a városban kiderült, hogy a verseny reggel 10-kor volt – mi meg 11 után értünk oda. Úgy látszik, végül mégiscsak a Kopaszi-gátnál fogom végignézni életem első sárkányhajó versenyét. A versenyhez kapcsolódó rendezvény – valami színpadon előadott esemény és talán kirakodóvásár (?) is lezajlott már. Negyed 12-kor már a színpadot bontották, és az asztalokat vitték el a térről.

Viszont a szűk utcácskákban zajlott az élet. Turisták tömege özönlött mindkét irányba, főleg kínaiak, itt-ott egy-egy európai jellegű arc, és láttam egy indiai családot is. Két oldalt, pici boltokban, mindenfélét árultak, amit ilyen helyen csak szokás – az ünnep elmaradhatatlan tartozékát, a zongzit, ügyes kezű nénikék ott helyben csomagolták a bambuszlevélbe. Látványkonyha, kínai módra.


Mindent betöltött a büdös tofu szaga (vagy illata, ki hogy gondolja)  – ez nem negatív megkülönböztetés, hanem az étel elnevezése, ami igen-igen találó. Sült hús tepsiben vagy nyárson sütve, édességes standok, színes, megformázott vattacukor, karamellizált cukorból „rajzolt” horoszkóp figurák …

Így készül a sárkány karamellből

A legegyszerűbb édesség a nyúlósra besűrített méz (?) volt, amiből egy kis tekergetéssel, csavargatással golyós nyalókát varázsoltak egy pálca végére. Illetve kettőre, mert két pálcát tekergetve alakították ki végül a nyalókát.
Az ehető dolgok mellett az összes többi turistacsalogató is kellette magát. Szalmakalapok és selyem stólák, bambuszlevélből hajtogatott figurák és jade szobrocskák, műanyag gyerekjátékok és hagyományos hangszerek – még helyben gyártott selyempaplant is vehetett, aki akart.


A tömeget növelte a rengeteg rendőr és milicista is, akiknek a feladata feltehetőleg a rend megőrzése, és a kétes elemek kiszűrése volt, és akik úgy gondolták, hogy már sima jelenlétük is elegendő a rossz emberek elijesztésére, éber figyelmükre már semmi szükség. Ettek, nézelődtek, alkudoztak, telefonáltak vagy játszottak a mobiltelefonjukon – még olyat is láttunk, aki békésen szunyókált egy sarokkövön üldögélve. (Megjegyzem, lehet, hogy mégsem csak a Sárkányhajó Fesztiválnak szólt a komoly rendőri jelenlét. Utóbb olvastuk a hírekben, hogy most van a Tienanmen téri tüntetés leverésének 25 éves évfordulója, ami még mindig nagyon érzékeny pontja az ország vezetésének.)
Ekkora tömeg mellett természetesen rengeteg a kisebb-nagyobb étterem is, és mindegyikben nagy üzem zajlott. Az első helyen, ahova betértünk, 20 perc múlva sem jött egy pincér, hogy eltakarítsa az előző társaság által ott hagyott romokat, így továbbálltunk. Másodszor egy kis emeleti erkélyen telepedtünk le, remek kilátással a városka legkedveltebb hídjára. Amíg ettünk, egy percre sem szakadt meg az áramló tömeg rajta.

Fangsheng híd

Illetve nem csak áramoltak, hanem szinte mindenki fényképezkedett is, ami azzal jár, hogy ilyenkor a fotós legalább két lépéssel hátralép a fényképezni kívánt családtagjaitól. És mivel a hídak szélessége itt maximum 2,5 lépés széles, nem meglepő módon mindenki útjában van mindenkinek.
Az egyszerűbb kínai éttermek egyik sajátossága, hogy az – általában igen szép, tömör fa – asztalokon damaszt terítő van, és ezt egy vékony, ámde ronda nylonnal leterítik, a nylon sarkait összecsomózzák a damaszttal, és arra terítenek. Az étkezés végén aztán jönnek egy lavórral vagy vödörrel, abba belegyűjtik az edények nagyját, majd összefogják a nylon terítő négy sarkát az étkészlet aprajával, és lerántják az asztalról. Gyors, praktikus – bár nem túl mutatós.
Az étterem egyszerűségét jelen esetben még az is szimbolizálta, hogy az új nylon felterítése után úgy hajította oda a pincérnő az asztalra a három étkészlet csomagot – műanyag rizsestálka, vizes és pállinkás pohár, kanál és evőpálcika, leforrasztott nylonzacskóban, hogy majdnem vissza. Nesze, a kutyának meg tessék.

Terített asztal

Az ételeket itt nem előre meghatározott sorrendben hozzák, hanem ahogy elkészül, vagy ahogy eszükbe jut. Így aztán könnyen előfordulhat, hogy az ember már megevett mindent – húst, halat, párolt zöldséget, tofulevest – mire megérkezik a köretnek rendelt 2-3 tálka rizs. Résen kell tehát lenni, és időben reklamálni a pincérnél.
Hazafele még elegánsabb buszon utaztunk. Ennek még az ülései is párnázottak voltak – az előző busz kemény műanyag üléséről bizony jól esett felállni úgy egy órányi egyhelyben ülés után.
Még tömeg sem volt, most tényleg csak annyi embert engedtek fel, ahányan le tudtak ülni. Hosszú sor várt a buszra, de jöttek is egész gyorsan egymás után, talán 10 perc volt az indulások között.

Shanghaiba hosszú hétvége utáni befelé áramló csúcsforgalomba csöppentünk, úgyhogy nem kellett aggódnunk, hogy csak úgy elsuhan mellettünk a világ, és nincs időnk mindent alaposan megnézegetni. Akár sétabuszozásnak is tekinthettem, alapáron.