Kína 2017 - Az utazás

Nincs utazás meglepetés nélkül. Negyed órával az indulás előtt kiderült, hogy eltörött a bőröndöm egyik kereke. De ezek a kerekek valahogy duplák, a külső, műanyag(?) kerékből nagy darabok kitörtek, de belül van egy másik gumikerék, ami még remekül gurul (na, jó, kicsit döcögősen – de gurul!). Ha hazaértem, itt lesz az ideje, hogy lecseréljem a koffert egy újra; az első „sebeit” még 2011-ben kapta, amikor a kanyon-túrára utaztam.

Egy újabb meglepetés volt, hogy a google útvonal tervezőben nem láttam a 3-as metró végállomásáról menő reptéri buszt, helyette a Deák térről kínált egy új járatot, a 100E-t. Erről utóbb (persze már csak a helyszínen) kiderült, hogy nem normál BKV járat, hanem 900 Ft-os speciális jegyet kell váltani rá. Fél óránként indul, és dugig tele volt, sőt a kalauz még arról is felvilágosított, hogy a 200E továbbra is létező járat. Összeesküvés elmélet arra gondolni, hogy a google-ben valamilyen előre megfontolt szándékból nem írták ki? Vagy én lennék ennyire figyelmetlen?

Újítások a reptéren is vannak. Egyes járatokra, például az Air France-éra is, önregisztrálás van. Először azt gondoltam, ez csak egy lehetőség azok számára, akiknek nincs csomagjuk, de kiderült, hogy nem választható opció, hanem kötelező. Szerencsére nem a pultnál derült ki (mint annak idején New Yorkban), mert néhány fiatal alkalmazott feladata csak az volt, hogy fel-alá sétáljon, és kiemelje a sorból, akik még nem regisztráltak. A cél, gondolom, az lett volna, hogy a csomagfeladás már gyorsan menjen, de sajnos nem ez történt. Mint kiderült, mindkét pultnál betanuló alkalmazott ült, kettőjük között egy oktatóval, aki hol az egyiknek segített, hol a másiknak. Hát ez nem gyorsította fel a dolgok menetét! Viszont módot adott annak megfigyelésére, milyen eltérő módon viselkednek az emberek várakozás közben.

Ki hallott már a Lakatosinasról? Így, nagybetűvel, mert egy speciális lakatosinasról van szó, aki (amely) nem vasat kalapál, hanem olajban sül. Ugyanis egy ilyen nevű süteményt találtam a „Híres magyar sütemények” című könyvben. Persze, egyből megnéztem a receptet, hogy mégis mit takar. Egész jól hangzik. Marcipánnal töltött, rumba áztatott szilva, sűrű palacsintatésztába mártva, olajban kisütve. Izgalmas kompozíció!

A bőrönd kínálatot is felmértem, csak úgy, tájékozódásképpen. Egy szerény, no-name (bocsánat, „jó-name”) bőrönd már 110.000 Ft-ért az enyém lehet! Igaz, hogy ennyi pénzből négyszer megjárhatom Madridot oda-vissza, de hát melyik a fontosabb? :-D

Kicsit lazán vettem a csomagolást és az indulást. Az otthoni utolsó órákban még a készülő konyhapultért szaladgáltam a lapszabászatra, így aztán semmi tartalék elemózsiát nem csomagoltam (még egy árva müzli szeletet sem). Csak reménykedhettem, hogy a déli ebéd és az este 11 körül esedékes, a Párizs-Shanghai járaton felszolgált vacsora között valami még jut nekem. Mostanában az Európán belüli járatokon, a nem fapadosokon is, max. egy pohár üdítőt adnak.

De kellemesen csalódtam, mert a Budapest-Párizs járaton megleptek egy vega tekerccsel. Elméletileg volt szalámis zsömle is, de mire hozzám ért a doboz, már csak egyféléből lehetett választani. De nem bántam, az íze és a gesztus értéke is kedvemre való volt.

Párizsban viszont olyan élményem volt, amihez hasonlót még valóban soha nem éltem át. Én voltam az egyetlen, aki ezzel a járattal érkezett, és a K terminálról repült tovább. Elindultam a szépen kitáblázott úton, és kb. 10 percig követtem a nyilakat úgy, hogy közben egyetlen emberrel (egy alkalmazottal) találkoztam, egy útlevél ellenőrző ponton.

Utassal viszont eggyel sem. Először nem is vettem észre, de aztán egyre bizarrabbnak tűnt a helyzet. Gyerekkorunkban volt egy mesekönyvünk, Palkó egyedül a nagyvilágban. Egy kisfiúról szólt, aki álmában egy teljesen elhagyatott világba került – még szerencse, hogy az édességboltok és tűzoltóautók ajtaja nyitva volt. De éppen, mire nagyon beleunt volna a helyzetbe, felébredt. Hát én nem ébredtem fel, igaz, hogy elhagyatott fagylaltozóval sem találkoztam útközben.

A K terminálon viszont volt remek gyerekjátszótér és nagyobbaknak szóló játékgépek is. Csak itt már nem voltam egyedül – így nem is fértem hozzájuk, hogy kipróbálhassam valamelyiket. Maradt a blog írás.

A legtöbb reptéri terminál olyan kiszámíthatóan működik. Vannak a kényelmesen kialakított terek, jól látható konnektorokkal, célszerűen kialakított munkafelületekkel. Na, ezekre általában jellemző az alábbi két dolog:

1.       Nem működnek a konnektorok

2.       Nagyon erősre van állítva a légkondi

Így aztán folytonos a jövés-menés, tehát meg van oldva, hogy mindenki hozzáférjen egy kicsit – amíg rá nem jön, hogy nem is olyan jó ott.

A működő konnektorok általában erősen eldugva találhatók. Itt az üléssor végében, szinte az ülés alatt voltak, éles szem kellett a felfedezésükhöz. De legalább működtek.

Amikor aztán odasétáltam a jegyemen feltüntetett kijárathoz – fél órával az indulás előtt – már javában tartott a beszállás. Ismét egy újítás. Önbecsekkolás – azaz csak úgy mehettél át a kapun, ha előtte beolvastattad a géppel a jegyeden lévő vonalkódot. Milyen praktikusak, gondoltam. Egészen addig, amíg elértem a folyosón oda, ahol 4 (négy!) alkalmazott állt, és ellenőrizte mindenkinek a jegyét és az útlevelét. Pont úgy, mint a régi szép időkben a beszálló kapunál J

A transzkontinentális járatokra jellemzően az első pillanattól kezdődően figyelheti az ember, hogy hol tart az utazásban, milyen magasan repül, hány fok van odakint, hány kilométert tett meg, mennyi idő van még az érkezésig, és más hasonló, fontos információkat. Így aztán pontos adatom van arról, hogy Párizsban 9 km-t „taxiztunk” a földön, mielőtt felszálltunk volna.

Érdekes volt a várható landolási idő változásának figyelése is. Először egy órával korábbra jelezték, mint a menetrendben állt, de ahogy telt az idő, és még mindig a földön gurultunk, és a kilométer számunk is csak igen lassan gyarapodott, az idő kezdett egyre jobban közelíteni az eredetihez. Furcsa módon viszont a tényleges felszállás után még mindig azt mondták, hogy a hivatalos időnél fél órával korábban fogunk megérkezni. (Később a körülmények aztán ezt az időt is módosították.)

A repülőút a szokásos volt, némi kaja (ezúttal még én is azt mondtam, hogy elég fukar kezekkel mértek), aztán a szokásos elsötétítés, és „mély altatás”. Ha az állatkertben beválik, miért ne válna be egy repülőgépen is? Bennem azért felmerült az elmaradhatatlan kérdés, hogy miért kapaszkodik valaki az ablak melletti ülésbe, ha a beszállás pillanatában elalszik, és ki sem nyitja a szemét (meg az elsötétítőt), amíg le nem száll a gép. Én, ha véletlenül ablak mellé kerülök, mindig kikukucskálok időnként, hogy merre is járunk, lehet-e látni valamit a lenti világból.

Jó kis logikai játék. Létezik egy személyes formája is.

A reggeli után már nem volt kedvem visszaaludni, így, miután megnéztem egy filmet, végigfutottam a játékkínálaton, és találtam is egy újfajta logikai játékot, amit még nem ismertem. Mire azonban kezdtem rájönni a logikájára, leszállt a gépünk.